Albérlet helyett felnőttkollégiumok

NOVA Eszter

Tom Currier 2013-ban kapta meg a Thiel-ösztöndíjat és indította el Campus nevű startupját, amely a megfizethetetlen nagyvárosi lakhatásra próbált megoldást találni. A Campus olyan felnőttkollégium, amely megfizethető áron kínál minőségi lakhatást és közösségi életformát is egyben. A közösség ebben a szolgáltatásban nemcsak marketingfogás, hanem a vonzerő része.

A trend gyorsan terjedt: San Francisco, New York, London után immár Berlinben és Barcelonában is megjelentek a közösségi lakóterek. A mozgalom azt próbálja elérni a lakhatás terén, amit a közösségi irodák tettek a startupokért: a drága és rossz minőségű albérletek piacain próbálnak minőségi megoldást szolgáltatni, elsősorban fiataloknak. Egy frissen a városba költözött embernek ideális lehet egy ilyen közeg, különösen, ha barátokra is szeretne szert tenni úgy, hogy ki sem kell mozdulnia otthonról.

E lakótér valójában egy közös tér körül rendeződő privát stúdiókból áll, és a méretgazdaságosság miatt sokkal igényesebb, mint egy ugyanannyi pénzért kivehető átlagos lakás valamely szobája. A lakbérért pedig nemcsak egy bebútorozott és felszerelt szoba jár, hanem edzőteremhasználat, jógalehetőség vagy kerékpárkölcsönzés, sőt akár ingyen kávé vagy sör is. A colivingfejlesztések egy jelentős része pedig már eleve közösségi irodákkal kombinálja a lakótereket, így „digitális nomádok” és startupok számára is vonzó.

A közösségi lakóterek természetesen nem valók mindenkinek – miként az egyedül élés és a társas magány sem. Az erre alkalmasoknak azonban ez a megoldás mindenből a legjobbat kínálja: magánszférát vagy társaságot – mikor épp mire van igénye. A közösség fontossága önmagában közhely ugyan, de az iránta való igény nagyon is valódi. A Mental Health Foundation 2010-es jelentése szerint a 18–34 éves brit fiatalok 60 százaléka számolt be magányérzetről. A sharing economy (közösségi alapú gazdaság) korában ennyi közösködés pedig bőven megéri, főleg, ha ennek alternatívája egy idegennel megosztott albérlet.

A tudatos lakóközösségek ötlete nem előzmény nélküli. A skandinávok már a hatvanas években kifejlesztették az elméletét. Az Egyesült Királyságban a kilencvenes években terjedt el, az Egyesült Államokban pedig immár több száz ilyen közösség működik, amelyek azonban gyakran valamilyen ideológia, esetleg életforma köré szerveződnek. Gyakoriak a kisgyerekes családok vagy az idősek közösségei is. Ezekre a korai közösségekre jellemző a konszenzusos döntéshozatal, és hangsúlyt helyeznek a környezettudatosságra is. A fiatalokra is egyre jellemzőbb a közösségi lét: 2012-ben Los Angelesben és New Yorkban az emberek 42, illetve 48 százaléka élt már lakótársakkal, és a számok egyre emelkednek. Szintén fontos demográfiai változás az, hogy egyre terjednek a rugalmas időbeosztásban vagy távolról is végezhető munkakörök, valamint gyakori a munkahelyváltás is, ami költözéssel is jár – ezt pedig a hagyományos albérleti piac nem támogatja.

A nagyvárosokban világszerte emelkednek az ingatlanárak és velük együtt a bérleti díjak, miközben a bérek stagnálnak. A hatóságok és a sajtó mindenhol előszeretettel mutogatnak az Airbnb-re – de messze nem a turizmus a legfőbb árfelhajtó tényező. Valójában mindenhol a hozamot kereső befektetők, illetve a hatóságok építkezésellenes politikájának valamilyen kombinációja okozza az áremelkedést. Orosz, kínai és szaúdi befektetők világszerte keresnek biztonságos menedéket a pénzüknek, a befektetési alapok pedig mindenhol hozamra vadásznak a rekordalacsony kamatkörnyezetben. És a legkisebb befektetők sem szeretnének lemaradni. Azok, akik viszonylag épségben átvészelték a legutolsó ingatlanpiaci összeomlást, most szeretnék kihasználni az olcsó hitelek és sarokba szorított bérlők kombinációját. Egyesek ingatlanalapokon keresztül próbálnak részesedni a mesés hozamokból, mások ingatlan-bérbeadásból képzelik el a nyugdíjas éveiket. Az előző válság jelzáloghitelesein túl ezért a bérleti piacon ragadnak a pályakezdők és a már nem annyira fiatalok is. Egy 2016-os jelentés szerint egy átlagos keresetű egyedülállónak Londonban 46 évig kellene félretenni egy jelzálog önerejére, San Franciscóban és Tokióban pedig még ennél is rosszabb a helyzet. A folyamat következménye: meredeken emelkedő ingatlanárak és a saját tulajdonból reménytelenül kiárazott fiatalok.

A közösségi lakhatás lehet ugyan kényszermegoldás, de még mindig emberségesebb, mint a bérleti piac, ami sok helyen már saját jogon is megérett a felforgatásra. A kockázati befektetők ezekkel a felnőttkollégiumokkal szeretnék felfrissíteni az ingatlanpiacot – miközben a kispénzű bérlőkön is segítenek. Ezek a közösségi terek ugyanis jobb életminőséget kínálnak, mint a hagyományos albérletek lakótársakkal, és egyben rugalmasabbak is. A túlszabályozás ugyanis minden jóindulat ellenére lakhatatlanná tette a nagyvárosok albérleti piacait, a közösségi lakóterek jogi besorolása azonban még nincs véglegesítve, így nem vonatkoznak rájuk a fojtogató szabályok. Egy colivingközösségbe be lehet kerülni hosszú távú szerződés, licitálás és kaució nélkül is, nem kell leadni bankszámlakivonatot és kétévi adóbevallást, és évente megkeresni legalább a havi bérleti díj negyvenszeresét (ami New Yorkban követelmény), vagy hitelvizsgálaton átesni és kéthavi lakbért fizetni egy közvetítőnek (ami Berlinben bevett gyakorlat).

A közösségi irodák óriáscége, a WeWork is a piacra készül, a Londonban nemrégiben átadott The Collective pedig több mint ötszáz stúdióval a legnagyobb ilyen jellegű fejlesztés – Kínát leszámítva, ahol a You+ mintegy tízezer fiatalt szállásol el 25 helyszínen. A tipikus, belvárosi közösségi lakóterek ennél sokkal kisebbek vagy több helyszínen terülnek szét – tipikusan néhány tucat lakóegységből állnak, mint a Common, a Loft vagy a Pure House New Yorkban és a CoHousing Berlinben.

Ezek a fiatal vállalkozók komolyan hisznek abban, amit csinálnak. Egy 2015-ös tanulmány szerint a közösségi irodák kedvezően hatnak az ott dolgozók produktivitására és a munkatársak társas kapcsolataira egyaránt. A közösségi lakóterekről még nem készült hasonló tanulmány, de a fejlesztők hasonló eredményeket remélnek. A coliving azonban még így sem egy új hippikommuna. A Campus 2015-ben bezárta mind a 34 házát, mivel túl nagy hangsúlyt fektettek a közösségfejlesztésre és keveset a megtérülésre. A londoni The Collective ezért már eleve úgy indult, hogy az üzemeltető választja ki a lakókat, így a megüresedett stúdiók hamarabb feltölthetők.