Akik mindig mertek kezet emelni a kormányra – Párizs, a forradalmak fővárosa

A párizsi Városházán levő aktuális kiállítás – Párizs kormányzatai – valami ilyesmiről szól, a politikai Párizsról, a város és a központi, nemzeti kormányzatok örök ellentétéről. Mert bizony ez a kapcsolat nem volt éppen ellentétek nélküli. Ha csak az idézett eseményre gondolunk, jól tudjuk, mi történt: a párizsi nép nemcsak hogy kezet emelt a népképviseletre, hanem forradalmai sorozatával végül is maga diktálta a történelmet az ország, de igen gyakran az egész világ számára.

Persze feltehetjük magunknak a kérdést, létezik-e olyan kategória, hogy „párizsi nép”. Hiszen legalább két párizsi nép van. Az egyik, amely győzelemre vitte a francia nép, mondjuk így, progresszív harcait, az így értett Köztársaságot, amely tartalmi kategória: a Köztársaság ellentéte nem a monarchia, hanem az ellenforradalom. A másik, amely saját érdekeiért vezetett felkeléseket, amelyek persze mindig elbuktak. Ugyanarról a népről beszélünk? Szociológiailag alighanem igen.

Noha természetesen párizsi felkelések voltak már a középkorban is, az Étienne Marcel-féle kommunális felkeléstől az 1588-as „barikádok napján” keresztül (a vallásháborúban a párizsi nép meglehetősen sajnálatos szerepet játszott) a híres abszolutizmus elleni ­Fronde-ig, de a város forradalmiságának nagy korszaka mégis a nagy forradalomtól 1871-ig, a Kommün bukásáig tartott.

A Párizst ismerők jól tudják: leszámítva néhány múzeumi leletet, a korabeli kontextus nélküli műemléket, Párizs elsősorban és mindenekelőtt 19. századi város. Ekkor alakult ki legnagyobb részt a ma is létező város, és akkor jött igazából létre a párizsi nép mint szimbólum, reprezentáció és persze mint gyakorlati valóság. Érdekes megfigyelni, hogy a „párizsi nép” mint reprezentáció hogyan változott a korban. A 19. század elején-közepén a korabeli munkásnegyed, a Faubourg Saint-­­Antoine népe a párizsi nép, ők foglalták el a Bastille-t, innen jönnek a Nyomorultak hősei. Később, a század közepétől egészen a 20. század harmincas éveiig a legfontosabb szimbólum Belleville és lakosai voltak. Ez volt a Kommün legfontosabb kerülete, később számtalan regény társadalmi terepe. Míg egy már teljesen másik korban, amikor a népet felváltotta a munkásosztály, melynek a reprezentációja a híres „vörös öv” volt, azaz a Párizst bekerítő, a kommunista párt által irányított külvárosok.

Fotó: MTI/EPA/Christophe Petit Tesson

Az idők változtak, de egy valami Franciaországban sosem volt jellemző: a város „idegenként” való megbélyegzése, nemzetietlennek beállítása és így tovább, amit mi, magyarok, Budapest kapcsán oly jól ismerünk. Franciaországban éppen ellenkezőleg, a város, Párizs, a városi nép magának a népnek a szimbóluma, reprezentációja és gyakran avantgárdja. Jóllehet itt is hatalmas irodalma van a „népi osztályok-veszélyes osztályok” témának, de azért azt senki sem vonta soha kétségbe, hogy ez a forradalmi, lázadó nép, Párizs, bizony így gyakorolja a népszuverenitást. A Nyomorultak, Delacroix, a Bastille, a Kommün, a barikádok. Párizs népe a francia nemzet legfőbb lényege, nem „bűnös város”.

Hogyan alakult ki ez a jelenség? Egyrészt a 19. századi Párizs „populaire”, vagyis népi volt, nyoma sem volt még a mai nagyon burzsoá, elképzelhetetlenül gazdag városnak. Másrészről a 18. század végétől egy érdekes folyamat indult el. A központi negyedeket az arisztokrácia, majd a nagyburzsoázia elhagyta, hogy a város nyugati, eddig alig lakott negyedeibe költözzön. Ekkor alakul ki a jobb parton a Grands Boulevards környékén az újgazdagok negyede, itt lakik Balzac démoni Nucingen bárója, míg a másik oldalon előbb az arisztokrata, majd a nagyburzsoá külön világ, a Faubourg Saint-Germain, ahogy Marcel Prousttól ismerjük. Itt lakni még most is világnézet, hogy Márait használjuk kissé szabadon. Közben persze a város elképesztő méretű növekedése nem állt meg. A munkások azonban Kelet-Párizs új kerületeit népesítették be, s létrejött ezzel a többé-kevésbé a mai városra is jellemző burzsoá Nyugat-Párizs–népi Kelet-Párizs felosztás.

Ennek az eredménye az is lett, hogy a központi negyedek a „nép kezére” jutottak, ráadásul az adminisztráció épületei a város központjában voltak, hogy úgy mondjuk, elérhető közelben, a kastélytól, a Tuileriáktól a városházáig. És szépen jöttek is a „párizsi napok” 1789-től 1871-ig, azaz amikor Párizs „kezet emel” a központi kormányzatra. Ennek a forradalomtípusnak a Kommün volt az alkonya. Sokáig komoly történészi és politikai viták zajlottak arról, hogy az esemény valójában az utolsó tipikus 19. századi, párizsi sans-culotte forradalom volt-e, vagy az első proletárforradalom. Ma már az előbbi látszik sokkal igazolhatóbbnak, de mindenesetre a lényeg mégiscsak az, hogy a Kommünnel elzúgtak Párizs forradalmai.

A báró Haussmann által megindított óriási építkezések szociológiai és urbanisztikai értelemben is bevégezték ezt a munkát. Az addig népi Cité szigetéből adminisztrációs központ lett, teljesen „megtisztították” a zavaró elemektől a belvárost, sugárutakat építettek mindenfelé a problémás negyedekben és így tovább. Létrejött a fény városa, a ma is ismert Párizs, a 19. század fővárosa, ahogy Walter Benjamin, a „városrendezés” első nagy kritikusa nevezte. A város meghódítása vallási jellegű is volt, a rendszerrel, III. Napóleon második császárságával szövetséges katolicizmus jegyében sorra emelkedtek a népi negyedekben a templomok. A nem éppen a vallásosságukról híres vörös negyedek (Belleville, Montrouge, La Chapelle, Batignolles) valódi „megerőszakolása” történt meg ezzel, s a Kommün alatt jött is az ellenhatás: az úgynevezett társadalmi klubok többsége a templomokban jött létre.

Mindenesetre a 19. század végén megindult Párizs megállíthatatlan polgárosodása és középosztályosodása. A gé­­pek zaját felváltotta az írógépek kattogása. Párizsban 1848-ban több munkás volt, mint száz évvel később.

Ezek után nem véletlen, hogy Párizs a 20. század egészében, ha megtehette, a jobboldalra szavazott, s az igazi politikai határ a burzsoá Párizst választotta el a vörös külvárosoktól. A mérleget a baloldal felé végül egy új jelenség, a város „bobizációja” (az úgynevezett „bourgoisie boheme”, a tipikusan nagyvárosi, jómódú, de mondjuk így, kulturálisan baloldali csoportok kialakulása) billentette. De a város alapvető politikai törésvonala megmaradt, a 2014-es önkormányzati választások például újra megmutatták, hogy mintha 150 év alatt mi sem történt volna: a nyugati negyedek jobboldali, a keletiek baloldali polgármestereket választottak. Az elnökválasztások sem mutattak mást: a fővárosban Macron alaposan betört a jobbos nyugati negyedekbe is, a húsz párizsi kerületből tizenháromban nyert (kilenc baloldaliban és négy jobboldaliban). A leggazdagabb, legkeményebben jobbos negyedeket azért megnyerte Fillon, a két legpopulárisabbat pedig a radikális baloldali Mélenchon. Macron viszont éppen a „bobo”-negyedekben a legerősebb.

De ezek már a modern idők.