Aki nem szerette Kossuthot

1849 második felében Alexis de Tocqueville volt a II. Francia Köztársaság külügyminisztere, ő gátolta meg, hogy az osztrák–orosz hurok rákerüljön Kossuth, Bem, Dembinszky nyakára. (Pedig „Kossuthot tartottam a legveszedelmesebb embernek egész Európában – mondta. – Ha ő nincs, lehet, Ausztria már rég átalakult volna alkotmányos birodalommá, amelynek Magyarország lett volna a legerősebb tagja”. Érdekes vélemény – fűzzük hozzá mi, a sokat látott utókor.)

Tocqueville (1805–1859) úgy vélte: az 1848-as forradalmak a nagy francia revolúció utóhullámai. Ezt követően már nem effélék jönnek, hanem majd nemzetállami háborúk – idézi fel az előszót író John Lukacs.

Ennek az 1848-ról szóló feljegyzésnek nem az a legfontosabb eleme, hogy a nemzetgyűlésben melyik képviselő épp mit mondott, hogyan viselkedett, hanem a szerzőnek az a képessége, amellyel megítél politikai akciókat és szereplőket.

1830 után a győztes polgárság „egyetemes kisszerűsége” egészen olyanná tette az államot, mint egy magánvállalkozás. A hatalom „úgy viselkedett, mintha egy közönséges részvénytársaság lett volna”. Megmutatkozott „a politikai osztály mélységes romlottsága”. „A legtöbben felemelkedésük mellett a megélhetésüket is szolgalelkűségüknek köszönhetik.” A siker „legfőbb akadályai” éppen azok az emberek, „akikkel együtt kell kormányoznunk”.

De „a politikában nem vall nagy bölcsességre aszerint cselekedni, hogy bizonyos embereket kedvelünk vagy sem”. A jog is kevés fogódzót kínál: „jogászemberből nem lesz soha igazi politikus”, csak „irányt vesztett karrierista”.

„A legragyogóbb siker után” lehet a legnagyobbat bukni. Ellenfeleinket ugyan legyőztük, majd magunkat is megbuktatjuk: tehetetlenségünkkel, elbizakodottságunkkal.

Tocqueville politikai ösztöne jelesül működött: már 1835-ben megjósolta, hogy világuralmi aspirációi két hatalomnak lehetnek: Oroszországnak és Amerikának.

(Alexis de Tocqueville: Emlékképek 1848-ról. Fordította Ádám Péter. Európa Kiadó.)