A vérfertőzés mocskát vakargatja Ausztria

A tények önmagukban is ijesztőek, de még riasztóbbak a megválaszolhatatlan kérdések. A hír bejárta a világsajtót: az alsó-ausztriai Amstetten városka polgára, a ma 73 éves Josef Fritzl, több mint ötven éve tisztes férj, hét törvényes gyermek atyja, Elisabeth nevű leányát 11 éves korában megrontotta, majd háza külön e célra kiépített pincéjébe zárta. Ennek 24 éve. A folytatólagos szexuális kapcsolat eredményeként a ma 42 éves Elisabeth az ablaktalan pincében világra hozta apja összesen hét gyermekét. Egy meghalt, holttestét az apa/nagyapa elégette, hármat felségével adoptált, miután a gyerekeket, 9, 10, illetve 15 hónaposan állítólag az ajtaja előtt találta, az 1984 óta eltűntként bejelentett leány kísérőlevelével, amelyben kéri felnevelésüket. Josef Fritzl maga gondoskodott arról is, hogy a nyomozás leálljon. Levelet íratott a fogollyal, amelyben azt kéri: ne keressék, egy szekta tagja lett.

Évek a mélyben

A három így „megtalált” gyereket a sajátjaikkal együtt nevelte a házaspár odafenn, a másik három életben maradt gyermek a hatvan négyzetméteres, 170 centis belmagasságú, többszobás, fürdőszobás, teakonyhás tömlöcben töltötte napjait anyjukkal.

Bár voltak jelek – levelek Elisabethtől –, hogy Fritzl most már tervezte megtérését, ám a sors másként hozta: a 19 éves Kerstin rohamokkal kísért súlyos betegsége az apát/nagyapát arra késztette, hogy kórházba juttassa. A bevált módszerrel: mintha Kerstint is eltűnt leánya bízná gondjaira. Az orvosok ott álltak egy minden személyazonossági és társadalombiztosítási irat, egészségügyi előélet nélküli, kómába esett pácienssel: sürgős szükség volt az anyára, akit a többszöri felszólításra Fritzl odaengedett a kórházba. A rendőrök az orvosok riasztására – az igazi történetet még csak nem is sejtve – kizárólag azért vették őrizetbe ötéves és 18 éves gyermekével együtt, nehogy megint eltűnjön. S a megtört, sovány, koránál jó húsz évvel idősebbnek tűnő asszony egyszer csak mesélni kezdte az elmúlt 24 év történetét.

Ahogy lassan kerekedik a kép, úgy nő az értetlenség. Lehet az, hogy senki nem vett észre semmit? Elképzelhető, hogy valaki ilyen tökéletesen építse fel kettős életét, mint ez a számos ingatlannal rendelkező, ám az adósságban fuldokló elektrotechnikus? Lassan harapódzott el az osztrákokban a riadalom: akkor most minden barátságos szomszédra gyanakodni kell? Lehet, hogy még tucatnyi más pince is rejt foglyokat? Hiszen a közvélemény még alig ocsúdott Natascha Kampusch nyolc és fél évi rabságának és ugyancsak nem a rendőrségnek köszönhető szabadulásának sokkjából. A külföld pedig az Amstettent tudósítók, televíziós teamek jóvoltából elkezdett tanakodni: ez valami osztrák sajátosság? Mi a baj ezzel a természet minden szépségét kínáló, magas hegyekkel teli országgal, mi hibázik kedélyükről nevezetes lakóival?

Rettegett zsarnok

A BBC kedvtelve idézte Natascha Kampuscht, aki azonnal felajánlotta segítségét az áldozatnak, anyagiakat és tapasztalatait a sokéves pincerabság túlélési technikájáról. A fogsága évei alatt különleges gondolkodásmódot kialakító ifjú hölgy a nácizmus autoriter oktatási módszereire, a férfi istenítését, a nők lefokozását hirdető elveikre vezeti vissza a hatalomgyakorlás ilyen megnyilvánulását, a mások feletti uralkodás vágyát.

Aki a konkrét esetben elkövetett hibát, mulasztást keresi, rátalál, még ha a hatóság kétségbeesetten tagadja is. Hogyan lehet, hogy a család csak úgy lemondott a 24 éve eltűnt, állítólag egy szektához csatlakozott leányról? Ha a hatóság feladta is, az anya, az időközben felnőtt többi testvér miért nem kutakodott a szekták világában tovább? Még ha az időnként érkező levelek valódiak voltak is – hiszen Josef Fritzl maga diktálta a pincében leányának, majd ő is dobta be a postaládába, sőt, mielőtt a rendőrségnek bemutatta, előzékenyen beszerezte a grafológiai igazolást is –, nem lett volna-e helye némi kétkedésnek? És a gyámügy, amelynek kötelessége ellenőrizni az örökbefogadók körülményeit, miért érte be az egyszerű környezetvizsgálattal? Ha megteszi, amit most a bulvársajtó, és megkeresi a nem közvetlen családtagokat, megtud egyet s mást. Hogy például Josef Fritzl 1967-ben megerőszakolt egy fiatal nőt, amiért 18 hónapot ült.

A feleség húga most azt is elmesélte, milyen rettegett zsarnok volt a derék családfő, hogyan tiltott, büntetett, hogyan hallgattak el a gyerekek, ha belépett a szobába. Ha ezt a szélesebb család vagy legalább ez a sógornő tudta, vajon miért nem jelentkezett maga az információval, mondván, ez a légkör nem ideális az unokának tartott gyermekek örökbefogadásához. Ha szól, talán beindul egy alaposabb vizsgálat, s talán nem fogadja el a hatóság a mesét a kisbabák titokzatos odakerüléséről.

Érthetetlen az is, miért nem fogtak gyanút a ház lakásainak bérlői, akik ma hirtelen fura körülményekre is emlékeznek. Késő bánat a lelkiismeret-furdalás, amely a pince fölötti lakás bérlőjét gyötri. Õ két év után csillagászati villanyszámlái miatt állt odébb: negyedévenként 5000 schilling, szemben a többi lakó néhány száz schillinges fogyasztásával. Ma az is eszébe jut, milyen furán viselkedett kutyája a pincelejárat mellett elhaladva. Miért nem volt gyanús, hogy a pince és a nagy kert tiltott terület volt a bérlőknek, a feleségnek és a gyerekeknek egyaránt. Miért hagyták annyiban a bérlők, hogy konyhájukból távollétükben élelmiszer tűnik el (Fritzlnek valamennyi lakás kulcsáról volt másolata). És az a benzinkutas, aki tizenkét évig lakott a pince felett, miért nem tartotta különösnek az alulról hallatszó kopogást? Kíváncsiságot kelthetett volna az esténként hatalmas szatyrokkal a kerten át a pincébe tartó Fritzl is, és miért nem ütött szöget a feleség fejébe a fura tilalom: ő egy kávét sem vihetett le férjének a pincébe, ahol állítólag tervrajzait készítgette, sőt néha ott is éjszakázott.

Ezer számra fordul elő nemi erőszak családon belül

A feleség bűnrészességében a rendőrök nem hisznek. Mert – fejtette ki a nyomozást vezető Franz Polzer – ilyesmit nem feltételeznek egy hétgyermekes anyáról. Miért – kérdezett vissza a riporter –, azt feltételezte volna, hogy valaki saját leányát ejti teherbe? Ó, mondta Polzer könnyedén, ilyen eset – családon belüli, illetve kívüli nemi erőszak – ezerszámra fordul elő Ausztriában, igaz, házi tömlöc nélkül.

Egy-egy ügy persze kipattan, s megzavarja a látszatot, a keresztény erkölcsiségre oly sokat adó, családközpontú társadalom képét. Ha papokról van szó, kisfiúkkal éveken át folytatott fajtalankodásról, akkor nagyobb a felzúdulás s a központi igyekezet is, nehogy sérüljön a jóhír. A köznapi leleplezések felett – amelyek mindig annyira meglepik a szomszédokat, a családtagokat – hamar napirendre tér a világ, s az eltűntek után is csak ideig-óráig kutakodnak. Ma mintegy 120 kiskorúról nem tudni, hol lehetnek. Álszent, mosolygós világ ez, csinos a homlokzat, barátságosan köszön a szomszéd, s ennyi elég: kit érdekel, mi van mögötte. Itt évszázados hagyománya van a félrenézésnek, itt senki nem tud semmit, nem is sejti, de nem is akarja tudni, mi történik a közvetlen közelében. Itt heverhet hónapokig magányos öregasszony holtan lakásában, ha nincs közvetlen családtagja, a szomszédságnak fel se tűnik a hiánya. Így volt ez mindig: a magyar határ közeli kicsiny Rechnitz (Rohonc) lakói se vették észre 1945. március 24-én, hogy a faluban 180 magyar kényszermunkást agyonlőttek, majd tömegsírba temettek. És Amstetten lakói közül se tudott senki Mauthausen melléktáborairól, jóllehet, azokban a községtől karnyújtásnyira gyilkolták a foglyokat.

Most nagy a riadalom. Szánják az áldozatokat – megindult az adakozás, ahogyan minden katasztrófa után szinte programozott a jótékonysági hullám, de az igazi pánikot az ország tekintélyvesztése váltja ki. A kancellár május 1-jei beszédében drámai hangon jelentette ki: Ausztria nem fogja hagyni, hogy holmi bűnöző miatt jó hírneve csorbát szenvedjen. Hogy konkrétan mit fog tenni, arról nem esett szó. A látszatok országaiban beérik a puszta szándékkal is.

A döbbenet mélyen ül, és tartósnak ígérkezik. Az osztrákok nem értik, mi történt és miért, s hogyan maradhatott ilyen rémtett ennyi éven át észrevétlen. Egyúttal borzadva figyelik, hogy Ausztriát mostanság nem a valcer, hanem a pincetömlöcök, vérfertőző apák, rabságban tartott gyermekek hazájaként emlegetik világszerte. Omladozik a műgonddal felépített homlokzat, amely mögött, az ablaktalan pincékben annyi minden megtörténhet.