A varieté örök csillagai
Ismét elment egy nagy olasz komikus, az Itáliában minden kort átélt varieté legendás csillaga: a 87 éves korában eltávozott Raimondo Vianello, aki a második világháborús hadifogságból kiszabadulva az emberek megnevettetésére, önironikus magukba nézésére tette fel életét, olyan népszerű volt, hogy még az olasz képviselőház is egyperces néma felállással, majd a művészhez illő dörgő tapssal búcsúzott tőle.
Vianello, aki Ugo Tognazzi és Totó partnereként kezdte pályáját, majd nem kevésbé híres párost alkotott feleségével, Sandra Mondainival, szinte angolos eleganciájáról, és fanyar humoráról volt híres. Az olasz televíziózás hőskorától állandó szereplője volt a kis képernyőnek a vetélkedőktől a dalfesztiválokon át a show-műsorokig, de még Silvio Berlusconi csatornái szívesen látták őt. A színház- és moziközönség is szívébe zárta, ez utóbbi számára elsősorban zseniális filmparódiák hőseként maradt meg. Az egyik legjobb alakítását az 1966-os Flit, az Önök szuperügynöke című filmben nyújtotta, kikacagtatva a hidegháborús kémfilmek stílusát.
Ugyanakkor Raimondo Vianello egyike volt azoknak a varieté-művészeknek, akiknek hírneve nemigen jutott túl Olaszországon, mert annyira mélyen az itáliai légkörhöz és szellemiséghez tartoztak, hogy annak határain túl nem is igen értették volna humorát. Nem ő volt az egyetlen, annak ellenére, hogy ebből a műfajból nőttek ki olyan nagy színészek, mint Aldo Fabrizi, Anna Magnani, a már említett Totó, de tv-show-kból indult el a filmes karrierje Paolo Villaggiónak (Fantozzi), Enrico Montesanónak (A lator volt leghíresebb filmje), vagy Renato Pozzettónak (Éjfélkor indul útjára a gyönyör). A mackós Gino Bramieri, a rendkívül csúnya, apró termetű, ám annál agresszívebb Paolo Panelli, a sziciliaiakat szeretettel karikírozó, álmos szemű Pino Caruso, nem is szólva az óriási tehetségű parodistáról, Alighiero Noscheséről, viszont megmaradtak olasz csillagoknak, de hazájukban valósággal családtagnak számítottak.
Így voltam velük római 60-as éveim alatt én is, alig vártam, hogy szombat este vagy vasárnap késő délután feltűnjenek a képernyőn. A hangjukra, egy-egy gegjükre, bemondásukra a mai napig tisztán emlékszem, még családi szállóigék is születtek belőlük. Kell-e ennél több a halhatatlansághoz?
