A Stasi bankot rabolt

Heltai András írása

A legszigorúbb titoktartás közepette zajlott a fosztogatás, hiszen az akció kitervelői tudták, hogy még a diktatúra viszonyai között is kirívó törvénysértés, amit csinálnak. Ám Walter Ulbricht államának – fél évvel a berlini fal felépítése után – nagyobb szüksége volt devizára, mint valaha bármikor, és Erich Mielke tábornok, a Stasi főnöke ebben kétségkívül eredeti ötlettel segítette: gyűjtsék be a bankokban elhelyezett „gazdátlan” magánvagyont. A sok, a háború óta meg nem nyitott, jeligés széfben nyilvánvalóan javarészt elpusztított német zsidók vagy a nácizmus más üldözöttjeinek értékei voltak, ám Mielkét és embereit ez nem zavarta. Mint a berlini Állambiztonsági Levéltárban őrzött Stasi-parancsból kitűnik: „El kell kobozni minden, eddig nem az előírások szerint nyilvántartott értéket. Mivel tulajdonosaik a háború óta nem fellelhetők, így vélhetően fasiszta vagy kapitalista személyekről” van szó. Tudni kell, hogy a fal felhúzása előtt milliók menekültek el az NDK-ból – a „Republikflüchtlingek” széfjeinek esetében a hatóság azzal is nyugtathatta volna nem létező lelkiismeretét, hogy az ott talált értékek már amúgy is az állam tulajdonába mentek át.

Valamennyi érintettnek – és nemcsak a végrehajtásba bevont műszaki szakembereknek, a pénz- és műtárgyszakértőknek, hanem a bankalkalmazottaknak is – titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia, a kivételes intézkedéseket elrendelő parancs pedig a lehető legmagasabb titkossági fokozatot kapta, az írásos ukázt a parancsnokoknak elolvasás után vissza kellett adniuk felettesüknek. Miután nem minden bankfiókban tartották eléggé megbízhatónak az ott dolgozókat, voltak esetek, amikor értesítés nélkül, éjjel, titokban zajlott a Fény akció. S miután a „biztonság kedvéért” sok NDK-polgár újonnan bérelt széfjét is felnyitották, ők értesítést kaptak, hogy azok tartalmát „technikai okokból” máshová helyezték át.

Az állami bankrablás első menete sikeres volt: több mint négymillió nyugatnémet márka értékű tulajdont szedett össze a titkosrendőrség, ezért Mielke az akció folytatását rendelte el. Immár tapasztalt akciócsoportjainak ezúttal kastélyokat, templomokat, rendházakat, sőt múzeumokat, az állami posta és vasút épületeit, valamint az egykor nagybirtokosok, iparmágnások lakta házakat kellett átvizsgálniuk elrejtett értékek után. Ez már nehezebb feladat volt, de megérte: a Stasi-levéltár iratai között ott vannak a német alapossággal vezetett listák arról, hogy hol és hány aranygyűrűt találtak, hol bukkantak Tiziano-, Dürer-, Rembrandt-képre, Goethe-, Schiller-, Heine-kéziratra. Több mint 250 értékes festmény és vagy száz ritka könyv, kézirat volt a préda, a készpénzről, az ékszerekről, az antik órákról és a becses családi antik ezüstökről nem is beszélve. S volt a Stasinak még egy zsákmánya, amelynek szintén nagyon örültek: előkerültek a náci párt elrejtett dokumentumai, tagkönyvek, listák és egyéb adatok. Voltak üzemek, ahol a régi személyzeti aktákból kiderült, ki tartozott az SS vagy a Gestapo soraiba, s ezzel remekül lehetett zsarolni az NDK-ban maradt terhelteket. Az összehordott értékek túlnyomó részét az NSZK-ban értékesítették, a befolyó pénz bizonyos hányadát pedig a Stasi kapta meg – fedezetéül a további kutatásoknak is, amelyek már távolról sem voltak olyan eredményesek. Felültek ugyanis több, a fal túloldaláról jelentkező kalandornak, akik közül az egyik azt állította: maga is jelen volt, amikor a nácik a háború végnapjaiban a brandenburgi Stolp-tóba féltonnányi arannyal, platinával, értékes képekkel és fontos iratokkal teli ládákat süllyesztettek: Göring marsall óriási vagyonát és irattárát. Az állítólag 47 ládából azonban egyet sem találtak meg: miután a tó tele volt a harcokban oda kerülő fémmel, majd a háború után bezúdított törmelékkel, a detektorok szüntelenül jeleztek, ám a Stasi búvárai csak rozsdás csöveket és rengeteg lőszert találtak a hideg vizű tó mélyén. Sok más tóban, nemkülönben elhagyott bányaaknákban is folyt a titkos kutatómunka – hasonlóan sovány eredménnyel. Sikeresebbek voltak azok az akciók, amikor „állampolgári bejelentésre” magánlakások széfjeit, páncélszekrényeit törték fel az állambiztonság avatott kezű szakemberei.

A pénzt és a műkincseket oly szorgosan gyűjtő Reichsmarsall Göring vagyona után még sokáig kutattak. Harmincöt éve, hogy Vietmannsdorf falucska lakóinak kijárási tilalmat rendeltek el, s miközben a riadt emberek házaikban ültek, a Stasi akciócsoportja földmarkolókkal túrta fel egy, a település határában fekvő gazdaság földjét. Ebben az esetben is nyugatnémet tippre mentek: az illető azt mondta, annak idején ott ásták el társaival Göring híres meisseniporcelán-gyűjteményét. Az akció azonban igencsak soványka eredménnyel zárult: egyetlen láda került elő a föld alól, benne némi porcelánnal, amelynek értéke a Stasi-leltár szerint mindössze 700 nyugati márka volt.

Még nagyobb kudarcot hozott a Puskin fedőnevű akció: célja a világhírű borostyánszoba fellelése volt. A borostyánnal díszített falborításokból, képekből, bútorokból álló páratlan együttest I. Vilmos porosz uralkodó ajándékozta 1716-ban az orosz cárnak. A háborúban a német csapatok a műkincset elvitték a leningrádi Katalin-palotából a königsbergi (ma Kalinyingrád) kastélyba, ahol azután a kincsnek nyoma veszett. Egyesek szerint a várost érő brit bombatámadásokban pusztult el, mások szerint a szovjetek ostromának esett áldozatul. Nem kevesen viszont ma is azt állítják, hogy a nácik kimentették, s az egyedülálló műkincs valahol Kelet-Németországban rejtőzik. A Stasi a szovjet elvtársaknak nyújtott gesztusként nagy erőket mozgósított a borostyánszoba felkutatására: százharminc helyszínen vizsgálódtak kilenc éven át, tízezernyi akta készült a nyomozásról, s mindez milliókba került – azaz füstbe ment az összes pénz, amit a szervezett bankrablásokkal szereztek. Az utolsó feljegyzés az ügyben 1989 októberéből származik, s arról szól, hogy a kincs egy addig meg nem vizsgált weimari pincerendszerben lehet. (A közelmúltban olvashattunk arról, hogy a lengyelországi Walbrzych [Waldenburg] közelében, a háború alatt a nácik által a Fürstenstein kastély alatt épített alagútrendszerben kutatnak Hitlerék ott rekedt „aranyvonata” után – amelyen rajta lehetnek a borostyánszoba ládái is...)

1989 decemberében, a Honecker-rendszer végnapjaiban két szállítókocsi gördült be a kelet-berlini Állami Bank parkolójába. A kocsik kísérői sietősen vittek be az épületbe ládákat, zsákokat – összesen 112 darabot. Mint utóbb kiderült, azok a Stasi-központ kincstárát rejtették: ezüstrudakat, drágaköveket, nagy értékű érme- és bélyeggyűjteményeket, egyebeket. Ez a milliós érték volt a maradék abból, amit az évek során összezabráltak, s már nem volt idő értékesíteni. Ez a kincs kiderítetlen módon széfbe került, és csak tíz évvel később találták meg.