A rossz zsaru – De Gaulle szerepében Emmanuel Macron
A történelmet ismerők tudják, hogy a franciák kezdetben nem voltak nagy barátai a brit tagságnak. Maga Charles de Gaulle várakoztatta a hatvanas évek közepén öt éven át volt világháborús szövetségeseit, sőt a saját 1940 és 1944 közötti emigárciós hazáját az Európai Gazdasági Közösség kapujában. A nemzetközi politikában kezdőnek nem nevezhető De Gaulle-nak két fontos érve volt a brit tagság ellen. Egyrészt féltette az európai integráció egységét a mindig különutas britektől, másrészt többé-kevésbé ki is mondva, persze inkább többé, hiszen De Gaulle nem nagyon szeretett kertelni, az amerikaiak trójai falovának tartotta Nagy-Britanniát. Ha aztán, mondjuk, a közös európai szociális politikára vagy éppen a védelmi ügyekre vetünk ma egy pillantást, bizony, az öreg De Gaulle nem tévedett olyan nagyot.
Ma jellemzően az egyébként Brexit-párti konzervatív lapok vádolják az EU és Nagy-Britannia között zajló tárgyalásokon a legkeményebb álláspontot képviselő Emmanuel Macron francia elnököt azzal, hogy „De Gaulle-t játszik”. Lassan megismerve Macron személyiségét és ambícióit, ez talán nincs is olyan messze a valóságtól, de az is elég nyilvánvaló, hogy az elnöknek elég erős érvei is vannak álláspontjának alátámasztására. Ugyanakkor a bennfentes infromációk szerint a legutóbbi uniós csúcson, április 10-én egyedül maradt a már másfél éve tántoríthatatlanul képviselt álláspontjával.
Macron többször visszautasította a már elfogadott Brexit-megállapodás bármilyen módosítását, amelyre Angela Merkel német kancellár is hajlott volna. Legutóbb pedig nagyon rövid időt, alig néhány hetet kívánt adni a tárgyalásások meghosszabbítására. Nyíltan kimondták a francia diplomaták, hogy számukra a megállapodás nélküli brit kilépés is elfogadható lehetőség immár. Végül a velük kötött kompromisszum eredménye lett, hogy a tárgyalásokat meghosszabbították október végéig, miközben Németország és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke is hosszabb, akár másfél éves halasztás mellett érvelt.
A francia elnök érvei nincsenek híján a racionalitásnak. A nagy európai ambíciókkal fellépő Macron egyre nagyobb elégedetlenséggel nézi, hogy a Brexit gyakorlatilag blokkolja az európai ügyeket. Alig tagadhatóan politikai okokból is érdeke lenne az erőteljes fellépés. Egész politikájának centrumába a populisták elleni fellépést helyezte, és a brit kilépés teremtette káosz a legjobb demonstrációs terep számára ahhoz, hogy országnak-világnak bemutassa, hová vezetnek a populisták őrültködései. Országának, azaz Franciaországnak mutatja, hiszen itt legnagyobb belpolitikai ellenfele, a szélsőjobboldal hangosan tapsolt a Brexitnek, bizonyos fenntartásokkal hazai modellként is kínálva. Marine Le Pen szélsőjobboldali vezér persze csak az eurózónából való kilépésről beszélt a kampányban, de az a legfrisebb hír, és ez aligha független a brit kuplerájtól, hogy kivette az európai programjából ezt a követelést is. És persze mutatja a világnak, azaz Európa minden populisták felé hajló polgárának, hogy ha van is élet az unión kívül, az milyen szörnyű és kaotikus.
A végül elfogadott október végi dátum sem nélkülözi a logikát. Az új Európai Bizottság november elsején foglalja el a helyét, azaz ha végre sikerülne lezárni addig a tárgyalásokat, és főleg elfogadtatni mindezt a brit parlamenttel, akkor az új bizottság már valóban elkezdhetne az unió egyéb problémáival is foglalkozni. Mindenesetre az említett, legutóbbi csúcs után igencsak csikorogtak a fogak Macron produkciója láttán. Sokan az eddig példásan egységes európai álláspont szétverésével vádolták meg a francia elnököt.
Jelzésértékű volt, hogy a hagyományos, minden csúcsot megelőző francia–német-egyeztetés mindössze fél óráig tartott, és a hírek szerint igen fagyos légkörben ért véget. A távozó bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker újságírók előtt nyíltan azt vetette Macron szemére, hogy a belpolitikai problémáit, vagyis a szélsőjobboldal lehetséges gyengítését és a sárga mellényesek lázadásának megszelidítését az európai érdekek elé helyezte. Norbert Röttgen, a német parlament, a Bundestag külügyi bizottságának vezetője, aki nyilván szintén nem semleges szereplő, hiszen maga is a Kereszténydemokrata Párt, a CDU tagja, de a véleménye nem érdektelen, úgy fogalmazott, hogy „Macron a választási érdekeit az európai egység elé helyezte. Türelmetlen álláspontjával a közvéleménynek üzent, amelynek elege van a britekből. Merkel ezzel szemben megértette a történelmi dimenzióját is a problémának, nem tévesztve szem elől a lényeget, azaz azt, hogy a Brexit igazi katasztrófa mindenki számára.”
Ebben lehet igazság, ugyanis sokak szerint egy teljesen elrontott brit kilépésre nemcsak a populisták fizethetnek rá, hanem egész Európa. Ebben az értelemben Merkel végletekig tárgyalni akaró álláspontja érthetőnek, sőt bölcsnek tűnik. Másfelől a német konzervatívok azt is aláhúzzák, hogy a kancellár ezzel sok tekintetben a saját pártja ellen is játszik, előtérbe helyezve az unió érdekeit. Arról van szó, hogy ha a britek részt vesznek az európai parlamenti választáson, akkor az Európai Néppárt esetleges választási győzelme is veszélybe kerülhet, hiszen míg a brit munkáspárti képviselők az európai szocialista frakcióba ülnének be, addig a konzervatívok nem a Néppárt, hanem az euroszkeptikus frakció létszámát gyarapíthatják.
Nagy kérdés tehát, hogy igazi törés van-e az unió két legfontosabb szereplője között. A bennfentes európai diplomaták mindenesetre inkább nyugalomra intenek. Véleményük szerint nincs igazi elvi különbség a francia és a német álláspont között, hiszen a megállapodás nélküli brit kilépést senki sem akarja. Úgy vélik, Macron is tudja, a megállapodás nélküli Brexit gazdasági katasztrófa lenne mindenki számára. Egy természetesen névtelenül nyilatkozó európai technokrata szavai szerint „a franciák most a tántoríthatatlan elvi álláspont képviselőinek szerepét játsszák el, de ha a normandiai halászaik nem tudnak majd többé kifutni a tengerre, ha az utcákat ellepik a friss munkanélküliek, akik csatlakoznak a sárga mellényesekhez, akkor merül majd fel igazán a mi a teendő kérdése”. Könnyen lehet, hogy egyszerűen a jó öreg forgatókönyv tanúi vagyunk most is, amelyben a britekkel szemben Macron játssza a „rossz zsarut”, míg Merkel a megengedő, megértő tárgyalópartnert, de tulajdonképpen a céljaik ugyanazok.
Minél előbb, minél kevesebb problémával, minél olcsóbban, de végre kívül látni a briteket.
