A piramisjáték árnyékában – Az albánok Európát akarnak

A szerb ügyészség etnikai, vallási és nemzeti uszítás gyanújával nyomoz az albán Ismail Morina ellen, aki időközben politikai menedékjogot kért Horvátországban. Arra hivatkozott, hogy a szerb bíróságon nem számíthat tisztességes eljárásra. A horvát hatóságok ezt másként látták. Hiba próbálkozott az albán kormány, hiába tüntettek az albán futballdrukkerek, előbb a dubrovniki helyi törvényszék, majd a zágrábi legfelsőbb bíróság is a kiadatás mellett döntött. Érdekes volt végigolvasni a kommenteket a különböző angol nyelvű balkáni portálokon. Volt, aki a Nagy-Albánia eszme veszélyeire figyelmeztetett, mások meg arra, hogy a szerbek és horvátok végső soron jugoszlávok, akik gyűlölik az albánokat.

Létezik-e valóban albán nacionalista, irredenta mozgalom, amely veszélyezteti a Balkán amúgy is ingatag viszonyait? Az utazó Albániában ezzel nem találkozik, sokkal inkább az Európa-vággyal.

– Mi, albánok, tizenegymillióan vagyunk, és ebből hárommillióan élünk Albániában – kezdte az ország és a nemzet bemutatását Eri, a 29 éves idegenvezető Tiranában egy alkalmi csoport előtt. Gyorsan elhadarta, mely szomszédos és távolabbi államokban él a további nyolcmillió, s közülük is kiemelte a másik független albán többségű országot, a kétmilliós Koszovót. Azt is sietett megjegyezni, hogy vannak, akik az albán nyelvű országok és területek egyesítését szeretnék, az úgynevezett Nagy-Albá­­niát. De ez vágyálom. Miért? Azért, mert akkor szó sem lehetne Albánia európai integrációjáról, belépésünkről az EU-ba.

Pontosan idéztem a történész végzettségű fiatalember szavait. Ezeket az állításokat nem okadatolta, hanem tényként közölte, ahogy az az albániai közbeszédben rögzült. Az albánok körében – ahogy tapasztaltam utazásom alatt – az Európához tartozás, az EU-tagság kilátásainak ügyében közmegegyezés van. Ez pedig úgy szól, hogy az országnak csatlakoznia kell az unióhoz, s ezért le lehet mondani a határon túli albánokkal való közös állam eszméjéről is. Legalábbis nem kell erről beszélni. Egyik legfőbb új vívmányuk, amit nagyon féltenek, a vízummentes utazás a Schengen-zónába.

Az egykori szocialista országok közül talán Albániában volt a legradikálisabb társadalmi és politikai változás. A nyolcvanas években elszigetelt sztálinista pártállam volt, a következő évtizedben többpárti parlamentarizmus és piacgazdaság lett. A parlamentarizmus és a többpártiság persze balkáni módon valósult meg. A rendszerváltás óta az egykori állampárt utódpártja, a szocialista párt, és jobboldali ellenzéke, a demokrata párt felváltva kormányozza az államot. Alkalmi ismerősöm bevallja, hogy ez úgy megy, hogy az északiak (ők a geg nyelvjárást beszélik, és konzervatívabb, hagyományosabb a helyi társadalom) általában a demokratákra szavaznak, a déliek (toszkok, itt városiasodottabb a társadalom) meg a szocialistákra. Most újra a szocialista párt kormányoz. Edi Rama, a volt festőművész és tiranai polgármester második kormányát alakította meg a minap. A miniszterek fele nő.

A politikai harc korábban brutális formákat is öltött, mostanra mérséklődtek a pártok közötti ellentétek De az albánok emlékében még mindig él, hogy 1997-ben, amikor százezrek vesztették el mindenüket egy országos méretű piramisjáték következtében, az állam széthullott, és szinte polgárháborús volt a helyzet. Akkor végül egy olasz vezetésű, 7000 fős katonai ENSZ-kontingens beavatkozása csendesítette el a kedélyeket.

Muzulmán többségű állam az unióban?

Albánia lakosainak többsége, talán a hetven százaléka az iszlám valamely ágának követője – elvben. Az ország ugyanis egyike Európa leginkább világi államainak. A mai iszlám értő kutatóját, Manyasz Róbert orientalistát kérdeztem: milyen az albánok viszonya a mai iszlám szélsőséges mozgalmakhoz? A kutató szerint a különböző dzsihadista szervezetek albán harcosainak többsége koszovói és macedóniai. Albániai albán kevés van közöttük. A kilencvenes évek eleje óta jelen vannak a térségben az iszlám ortodoxiát hirdető szalafita hitszónokok. Ők készítik elő a talajt a munka nélküli fiatalok között a szélsőséges csoportoknak. Koszovóból és Koszovón keresztül korábban jól szervezett út vezetett Isztambulon át az Iszlám Államhoz vagy az al-Káida alvállalkozóihoz. Erősen tartanak a térségben most ezeknek a harcosoknak a visszatérésétől.

A kutató úgy látja, hogy az albánok között azért sem annyira hatásos a szunnita dzsihadizmus, mert Albániában van az úgynevezett bektasi irányzat központja. (A bektasi dervisrendnek volt tagja a Budán eltemetett Gül Baba.) Ez az iszlám spiritualizmus a szúfi filozófia egyik iskolája, amely erősen eltér az ortodox iszlámtól. Például nem tartják az egy hónapos ramadáni böjtöt. Az irányzat sok síita elemet tartalmaz, és szokásaiba sok mindent beolvasztott korábbi keresztény hitgyakorlatból. Manyasz Róbert is jelen volt Albániában egy bektasi szertartáson, ahol nők részvételével verseket mondtak, énekeltek, majd a helyi szőlőpálinkával, a rakival koccintottak. Nem csak a világiak, a dervis is. A hagyomány sokszínűsége megkönnyítette, hogy az albánok körében a nacio­­nalizmus fel tudta váltani a vallás teljhatalmát a 19. század végén, amikor az Oszmán Birodalom szétesőben volt. Az albánok sok vezető kormánytisztséget töltöttek be az idők során a birodalomban. A nemzeteszme elterjesztésében nagy szerepük volt az itáliai albánoknak, akik évszázadokkal korábban az oszmánok elől menekültek Dél-Olaszországba. A nacionalizmus, a mohamedán, a katolikus és az ortodox albánok egysége lett az eszme, amely az állam alapjául szolgált a függetlenség 1912-es kikiáltásakor. Ennek a „nemzetvallásnak” lett a prófétája a 15. századi szabadsághős, Kasztrióta György, azaz Szkander bég. Nehéz megmondani, ki is volt ő. Nem tudni, keresztény volt-e, vagy muzulmán, oszmán hadvezér volt-e, vagy törökellenes szabadságharcos – mondja Manyasz Róbert –, mindenesetre a szobra ott áll mindenütt Albániában.

Az államszocializmus hajdan teljes ön­­ellátást hirdetett, irracionálisan iparosított. Az az ipar már nincs meg, viszont a munkanélküliség nagy. Sokan járnak külföldre dolgozni, Olaszország és Németország a legfőbb célpont. Talán a turizmus lehet a megoldás. A mozgékony tőke a kockázatosabb üzletekből most a szállodaiparba áramlik. Sok az építkezés, sok a félbehagyott szálloda, apartmanház. Az albán Riviérának nevezett déli partszakaszr viszont már-már elviselhetetlenül zsúfolt.

Az EU-csatlakozás közös álom, ebben a törekvésben teljes az egyetértés. Ahogy az volt abban is, hogy belépjenek a NATO-ba. Az integrációs politika sok lemondást követel az egymást váltó elit csoportoktól. Mérsékelni kellene pél­­dául a mindent ellepő korrupciót, fel kellene számolni a nemzetközi bűnözéssel kiépült masszív albán kapcsolatokat. Az elmúlt években a világsajtó gyakran kö­­zölt színes riportokat a Tiranától északkeletre lévő Lazarat településről, amelyet Európa marihuána-fővárosának neveztek. A városkát a rendőrség végül bevette, s mára el is vesztette a nem túl hízelgő címet. A kendertermelés azonban visszafogottabban, de folytatódik. A hírekben rendszeresen szerepel, hogy soktonnás készleteket foglalnak le. Az árut átviszik az Adrián Olaszországba, netán Montenegrón, esetleg Görögországon keresztül jut a piacra. Az albánok között nem népszerű a fű, ők nemigen fogyasztják. Mivel a drogkereskedelem létezik, ez nyilván lehetetlen lenne megvesztegethető rendőrök, ügyészek, bírók és politikusok nélkül. Mindez óriási akadálya a csatlakozásnak.