A pénztelenség logikája: számoljunk avokádós szendvicsben

Egy ausztrál napilapban pár napja megjelent szatirikus vélemény szerint a mai fiatalok csak panaszkodnak az elszállt ingatlanárakra, mégis folyton a hipszter kávézókban látni őket, méregdrága avokádós szendvicseket majszolva. Ezután pengeéles logikával megállapítja, hogy annak az avokádós szendvicsnek az árát önerőre is félretehetnék.

Az olvasók nem értették a tréfát – vagy talán értették, de túl fájó pontot érintett a cikk. Azonnal rámutattak, hogy a logikája ott bukik meg, hogy a mai ingatlanárak mellett Sydney-ben átlagosan száz évnél is tovább tartana, mire összespórolják egy lakás árát – még akkor is, ha soha többé nem ennének avokádót. A pénztelenség logikája tehát egészen más, mint amit az empátiamentes, önigazolási vágytól duzzadó, bezzegelő megmondó emberek szeretnek hajtogatni. Az nyolcvanas, kilencvenes években született Y generáció fiataljai pedig még csak viszonylag pénztelenek, nem a hagyományos értelemben vett szegények.

A leszakadók a világ több nagyvárosában az egyik klasszikus szegénységi problémával, a pénztelenek látszólag felelőtlen költekezési logikájával találták szemben magukat. A belegondolástól mentes, önigazoló lekezelés pedig pontosan ugyanilyen téves logikával ítélkezik azokról, akik hagyományos értelemben véve szegények, vagyis nincsenek középosztálybeli szüleik, a szókincsük, a beszédük, a megjelenésük és szokásaik pedig még kevésbé engedik őket érvényesülni a nem szegények világában.

A viselkedéstudomány egy kicsit előrébb tart annál, mint hogy a szegények ostobák, ezért nem takarítanak meg. A szegénységnek kézzel fogható negatív hatása van az azt elszenvedőkre. Az állandó megélhetési stressz, a túlélő üzemmód, az egyén kontrollján kívül eső dolgok egyre növekvő száma folyamatos kognitív nyomás alatt tartja a szegénységben élőket, ez pedig hátráltatja vagy teljesen háttérbe szorítja az ambíciókat és a hosszú távú kitörésen való gondolkodást. Több tanulmány és könyv is foglalkozik azzal, hogy a szegénység kimerítő, az állandó, nyomasztó gazdasági döntések olyan hatással vannak az agyra, mintha 13 pontot zuhanna az intelligenciahányados, illetve hogy az állandó önmegtartóztatás olyan energiákat emészt fel, amelyeket egészen másra kellene használni. Arról van szó, ha valaki például éhesen indul el reggel, majd a nap során többször is meg kell hoznia az önmegtartóztató döntést, miszerint nem fog enni az illatozó péksüteményből, sem a gíroszból, sem a pizzából, és hogy ebédnél is a legolcsóbb megoldást választja. Ez a sok kegyetlen, apró döntés már önmagában is kimerítő, pedig nem ez lenne a nap legfőbb feladata.

Ami az egyik ember szemében nem logikus döntés, az a másiknak a túlélés – írta erről egy blogger, aki megpróbálta elmagyarázni, miért nem bír hosszú távra tervezni az, akit kimerített a napi küzdelem a felszínen maradásért. És ha a szegény ezek után „luxuscikket” vásárol, igazából ugyanannak a tudatalatti reklámüzenetnek dől be, mint a gazdag – mely szerint ha megszerzed ezt a tárgyat, megszerzed vele ezt az életstílust is. Csak míg az egyiküknek elnézzük, ha megveszi a státusszimbólumot, aztán hagyja porosodni a szekrényben, addig a másiktól elvárjuk, hogy a reklámszuggesztión átlátva újfent önmegtartóztatást gyakoroljon. És a döntést, hogy valamit nem veszünk meg, nemcsak egyszer kell meghozni, hanem folyamatosan, minden nap minden ébren töltött órájában. Holott ez a szegénynek a legnehezebb, hiszen annyi mindenben tartóztatta már meg önmagát. Arról nem is beszélve, hogy az öltözködés vagy státusszimbólumok sokszor meghatározzák, komolyan vesznek-e valakit a hivatalban vagy az állásinterjún. Ha nem nézel úgy ki, mintha odatartoznál, nem fognak felvenni – írja a blogger, akinek elkeseredett posztja milliókhoz ért el. És itt nem csak fehérgalléros munkákra kell gondolni. Egy pincért sem vesznek fel, ha látszik rajta, hogy magának vágja a haját vagy nincs pénze megcsináltatni a fogait. Bankok és hivatalnokok ösztönösen tudják, hogy ki fog beletörődni egy negatív döntésbe és kivel nem érdemes konfrontálódni, mert van pénze, önbecsülése, ideje és energiája arra, hogy kivívja az igazát. Mindenki szeretné, ha komolyan vennék, és a státusszimbólumok és az öltözködés ebből az előítéletből próbál letörni egy kicsit.

De a szegénység nem csak az erőforrások hiánya. Ha így lenne, pénzzel meg lehetne oldani. A helyzet azonban az, hogy a szegénységgel járó gondolkodásmód, a szegénység gazdasági logikája egészen más, mint a középosztályé. A szegénységben felnőtt ember által elsajátított gondolkodásmód, a bizonyosságok és a világmagyarázat nem alkalmasak arra, hogy kiemelje önmagát. Az identitást és a hétköznapi apró döntéseket olyan mélységben szövi át a túlélés logikája, hogy a szegénységben felnőtt embernek komoly önvizsgálatot kellene tartania és át kellene programoznia magát ahhoz, hogy például hosszabb távra akarjon tervezni – még ha a körülményei radikálisan meg is változnak.

De nemcsak a szegénység pszichológiája teljesen más, hanem a gazdasági logikája is. Ez pedig már a mai lecsúszókat is elkezdte érinteni. Ami korábban luxusnak számított, az ma sokszor szükségleti cikk. Az okostelefon, okostévé vagy a gyorsételek ma már valójában olcsó tömegtermékek, miközben az ingatlan vagy a felsőoktatás elérhetetlen luxussá vált. Akkor tehát nem észszerűtlen, ha valaki a saját életében elérhetetlen lakás helyett inkább kisebb, az életminőségét javító kiadásokra gyűjt, hiszen ezek azok, amelyek egyáltalán elérhetők számára. A hosszú távra tervezés szép dolog, de ha a táv hosszabb, mint egy emberi élet, az nem éppen ösztönző. Az észszerűtlennek látszó döntések tehát valójában akkor és ott sajnos teljesen racionálisak. És ezt már nemcsak a szegények értik meg, hanem a lecsúszók és az Y generáció is.

Az avokádó-gazdaságtan pillanatok alatt az ausztrál, majd a globális lapok kedvenc témájává vált, még az ausztrál parlament is tárgyalta a kérdést. Újságírók és bloggerek kéjesen csaptak le a vitára, és cikkek jelentek meg, amelyek napi avokádós szendvicsben számolják az egyes ingatlanokhoz elvárt önerőt. Egy aprócska, 14 négyzetméteres apartmanért Sydney-ben például már tíz év alatt le lehet így tenni az önerőt, de az átlagos, hálószobás lakások önerejéért akár kilencven évig is meg kell tartóztatnia magát az embernek az avokádós szendvicstől – feltéve, hogy az árak nem emelkednek tovább abban a kilencven évben. Aztán már csak a jelzálogot kell visszafizetni. De ha olyan házban akarja valaki nevelni a gyerekeit, amilyenben ő maga nőtt fel, jobban tette volna, ha már az óvodában abbahagyja az evést úgy általában, írják a kaján kommentelők, és akkor hatvanéves korára simán beköltözhet és vállalhat gyereket. De a szendvics csak szemléltetőeszköz. A helyzet az, hogy közepes jövedelemből a világ legtöbb nagyvárosában komoly spórolás árán sem érhető el a közepes árazású ingatlan – legalábbis nyugdíjaskor előtt semmiképp.

A vitában pedig érdekes módon élesen megoszlanak a vélemények aszerint, hogy valakinek van-e már ingatlana. A szegénység és pénz­­telenség mellett tehát talán a középosztálybeliség pszichológiáját is érdemes lenne vizsgálni.