A nemzettudat nem szükségképpen idegbeteg

Nem sokkal a meccs előtt indultam haza egy távol eső nyugati városrészből, és mindenütt szurkolók kerültek utamba: a Brandenburgi Kapuhoz igyekeztek, ahová a hatalmas kivetítő elé ötszázezer embert vártak aznap este. A hangulat, mondhatni, emelkedőben volt, önfeledt, izgatott fiatalok tolongtak a Friedrichstrassénál, testükre csavart német lobogóval, amelynek trikolórját sokan orcájukra festették. Utóbb török fiúkat és lányokat is láttam, szintén hazájuk zászlódíszébe burkolva, és arra gondoltam – nyilván nem egyedül –, hogy önfegyelem ide, rendőri készültség oda, ebből még nagy háborúság lesz a késő esti órákban.

Gyerekkoromtól eltekintve sohasem voltam focirajongó, nem is értek hozzá, a tömegtől pedig, Isten látja lelkemet, világéletemben húzódoztam. Az Alexanderplatztól gyalog mentem a lakásomig, közben meg-megálltam a közbeeső kocsmáknál, ahol a vendégek a képernyő előtt ülték végig a mérkőzést. A forró estéken többnyire otthon maradtam, és kivált német érdekeltségű meccsek közben a nyitott ablakomon bezúduló ordítás mértékéből és hangszínéből próbáltam kikövetkeztetni, hogy gólhelyzettel vagy góllal van-e dolgom, s ez utóbbi esetben mi lőttük-e vagy nekünk lőtték – esetleg lőttek, mármint a döntőben való német részvételnek. Vagyis eleddig – magyar csapat nem lévén – német szemmel néztem az erőpróbát, ám ezen az estén, berlini lakosként komoly lojalitási válságba kerültem. Amikor pedig az első sörösüveget lóbáló és „Deutschland! Deutschland”-ot! rikoltó németeket megpillantottam, leginkább az foglalkoztatott, miből lesz a nagyobb haddelhadd, melyik sikerből. Ha a németek viszik el a pálmát, gondoltam, akkor ők lehetnek nagylelkűek, de vajon elvárható-e a töröklakta nyugati Kreuzbergtől és Weddingtől, hogy zokszó nélkül fogadja el a vereséget? Ha a félholdas-csillagos, de egyébként – ajjaj! – vörös zászló diadalmaskodik, akkor viszont az amúgy magas munkanélküliségi aránytól frusztrált keleti Marzahn és Friedrichshain keserűsége árad ki az utcákra.

A második félidő utolsó harmadában értem haza, és legott képernyőmön vehettem szemügyre a 2:2-t. A pályán amolyan játékvégi hangulat volt, a műsorvezető rövid körképet adott a németországi helyszínekről, s olyasmit mondott, vagy inkább sóhajtott hangosan, hogy milyen szép is lenne, ha a nyilvánvalóan igazságos döntetlent a két csapat közös banketten ünnepelné meg, s a berliniek is multkulti diadalként fogadják a fifty-fiftyt. Az utcán ekkor már elhalkult a német csalódás moraja, s a zajszint csökkenéséből azt éreztem ki, hogy a milliónyi szurkoló hosszabbításnak és tizenegyesnek fittyet hányva legszívesebben kiegyezett volna ezzel az EB szempontjából elfogadhatatlan eredménnyel. Ez esetben a berlini éjszakában boldog, megbékélt tömegek masíroztak volna a „Whe shall overcome” dallamára, s hogy ki jut tovább a döntőbe, mondjuk sebaj, egyszerű sorshúzás pecsételte volna meg. És bizony a nyolcvankilencedik perc ötvenkilencedik másodpercéig kicsit mindenkit elkapott a döntetlen varázsa. Ekkor, a kilencvenedik percben süvöltött a török hálóba az imént még ügyetlenkedő Lahm védhetetlen lövése, és véget vetett a közmegegyezéses, bár bunda nélküli futballmeccs utópiájának.

Nem lennék igazságos, ha elhallgatnám, hogy amikor a mérkőzés után leszaladtam a Schönhauserre, a végeláthatatlan, ujjongó tömegben német-török párokat is láttam, a fiú német, a lány török lobogót lengetett, s némelyik diadalmasan tülkölő autó ablakában is mindkét ország zászlaját lebegtette a langyos, nyár esti szél. A győzelmi mámorban a török szurkolótársaknak is kijutott a derékropogtató ölelésekből, s még a gunyorosnak szánt szavalókórus szövegében is volt némi részvétteljes túlzás: „Schaaaade Türkei / alles ist vorbei...” (Vagyis hozzávetőleg: Törökország kár /, mindennek vége már...) A szokatlanul enyhe hangulathoz persze az is hozzájárult, hogy már tudni lehetett: a német csapat ezzel a 3:2-vel véglegesen egyedül maradt a spanyol tizeneggyel, s annak a mérkőzésnek a kimenetelét a legmerészebb próféta sem tudta volna megjövendölni. Vagyis hát a futball-, akár a nemzeti dicsőség – fölöttébb forgandó. S valóban, a spanyoloktól elszenvedett 1:0 után a berlini törökök vigasztalhatták német polgártársaikat, és a sajnálatba talán némi kajánság is vegyült amiatt, hogy azt a meccset nem nekik kellett elveszteniük.

Mellesleg az egyik spanyol győzelmet követő helyszíni madridi riportban csodálatos képsor bukkant fel: a boldogságtól részeg tömegben félmeztelen fiatalember viador pózában húzogatta a nemzeti zászlót egyik barátja előtt, az pedig dühödt bikát mímelve újra meg újra nekirontott, miközben mindketten és a körülöttük állók is felszabadultan kacagtak. Úristen, gondoltam, micsoda cirkuszt rendezne nálunk a dicső jobboldal egy ilyen szekvenciából! Pedig csak azt üzenték vele: a nemzet színei, sávjai és egyéb jelképei nem arra valók, hogy nézőtereken és másutt megvaduljunk tőlük, vagy épp egymást vadítsuk velük. Hogy a nemzettudat nem szükségképpen idegbeteg és túlkompenzáló, hanem lehet szelíd és játékos is, s bőven belefér a győzelem és a vereség méltóságteljes elviselése vagy éppenséggel a döntetlen varázsa.