A német csoda

Nem arról van szó, hogy a szövetségi kapitány helytelenül választotta meg a taktikát, vagy hogy nem a megfelelő embereket hívta a keretébe, hanem arról, hogy a labdarúgás történetében véget ért egy korszak. Brazília, mely egy évszázadon át külön minőséget jelentett minden focirajongó számára, visszacsúszott a második vonalba.

Ettől a brazil csapattól az is nagyon szép eredmény volt, hogy elvonszolta magát az elődöntőig. (És Shepard bácsi is segített, ahogy az öreg Milne mondaná.) Ez a brazil csapat, ha selejtezőt kellett volna játszania, ki se jutott volna a világbajnokságra. Ennek a brazil csapatnak Neymaron kívül egyetlen nemzetközi klasszisa sincsen, a többiek a felső meg a középső középszerből valók, csak éppen mert brazilok, a tisztes ipart sem tanulták meg rendesen.

Persze most szétzavarják a válogatottat, leváltják a kapitányt, és felgyújtják a stadionokban a reflektorokat. (Ez egy szelídített változat.) De ez már nem segít. A brazil futball mára végérvényesen elavult. Ma már nem lehet briliáns trükkökkel helyettesíteni az erőnlétet, és a zsenikre bízni, stratégia helyett, a győzelem kiharcolását. Ma már nem elég abban bízni, hogy a Copacabana homokja és a szegénység együtt úgyis kitermeli a jövő Peléit, Garrinchait, Ronaldóit. Brazíliában persze a jövőben is születnek majd istenáldotta tehetségek, ám belőlük csak akkor válik nemzetközi klasszis, ha tízes éveik elején bekerülnek valamelyik európai labdarúgó-iskolába. De a brazil foci úgy, ahogy eddig volt, most egy darab időre eltűnik a labdarúgás nagy óceánjában: a helyieknek meg marad a szamba és a nosztalgia.

Rossz volt látni nagyon a vendéglátók utolsó két meccsét. A németek elleni tragédiával úgy voltam, hogy négy-null után minden percben fel akartam állni a tévé elöl: én ezt a mészárlást nem nézem tovább. Én még láttam Pelét játszani, Sokratesen és Zicón nőttem föl, és Rivellino cseleit tanítottam a gyerekeimnek. Én nem akarom látni ezt a szenvedést. Olyan is volt az egész, volt benne valami illetlenség, hogy ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Pedig szükségszerű volt, hogy bekövetkezzék. Egy évtizedes folyamat ért itt véget.

És ehhez jött még a rendezésből következő sok-sok drámai elem, hogy kétszázmillió ember vágyta, remélte, akarta ezt a győzelmet, amely egyúttal legitimálta volna a hatalmat is, elfedve a korrupciót meg a társadalmi egyenlőtlenségeket. Most mindez együtt szakad majd rá a brazilokra. Nem lesz könnyű vele megbirkózniuk.

Na, sétáljunk derűsebb tájakra. Minden világbajnokságnak megvan a szakmai újdonsága, érdekessége, divatok mennek és jönnek, ahogy illik is. Idén az volt a sláger, hogy a magukra valamit is adó csapatok mérkőzés közben tudtak hadrendet és stílust váltani. Volt, akiknek ehhez cserélni kellett (a belgák például aszerint váltogatták a stílust, hogy játszott-e tankszerű középcsatáruk, Lukaku, vagy sem), de az igazán menők (a hollandok, az argentinok és főleg a németek) ugyanazzal a tizeneggyel is meg tudták csinálni ezt. A spanyol iskola háttérbe szorult, de nem veszett ki, mint egyesek állították. A legjobbak ezt a különös kispályás hálószövést remekül tudták egyesíteni a hajdani angol stílus elemeivel.

A legjobbak, mondom, és ilyenkor természetesen a németekre gondolok. A német csapat kiemelkedett a mezőnyből, minden mérkőzésen ellenfelei fölé nőtt, néha nagyon (jaj, szegény brazilok!), néha épp csak annyira, amennyire kellett. De bárhogy volt is, mindig az volt az ember érzése nyugalmukat, önbizalmukat látva, hogy úgyis nyernek a végén. Így is lett. Megérdemelték. (Csak mondom, nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, a labdarúgás igazságos dolog, hogy a győztes minden esetben megérdemli az első helyet, már csak azért is, mert győzött. Épp ellenkezőleg: úgy vélem, a fociban a szokásosnál is nagyobb szerepe van a szerencsének, ráadásul a világbajnokság lebonyolítási rendszere még erre is rátesz egy lapáttal. Nagyon könnyen megeshet, hogy nem a legjobb csapat nyer. De most, szerencsére, ez történt.)

A németeknél egy két évtizedes, mindenre kiterjedő, nyugodt munka gyümölcse érett be, amely érintette az utánpótlás-neveléstől a nézőnevelésig a foci minden szektorát. S amely felhasználta az orvostudománytól a lélektanon át a labdarúgás elméleti megújításáig az összes elemet, ami együtt sikerre vezetett. A német stílus ötvözi az erőfutball és a kifinomult technika előnyeit, felhasználja a pálya minden pontját (Neuer, mint a támadások résztvevője!), hol tért ölelő átadásokkal, hol körömpasszokkal operál, állandó ritmusváltással tartja rettegésben az ellenfelet. Hogy aztán a megfelelő pillanatban egy-egy mélységi indítással szétzilálja a legszilárdabb védelmeket is. A német futball mára olyan lett, mint egy szimfonikus zenemű. Hol a vonósoké a főszerep, hol a fúvósoké, néha a rezek dübörögnek, máskor csak egy hárfa szól, de én bizony elhallgatnám napestig. Már négy éve is ők voltak a világbajnokság legüdítőbb csapata, mostanra vitathatatlanul a legjobbak lettek. Sok örömünk lesz még bennük.

Minden vébén vannak egynyári virágok, melyek elbódítanak bennünket, és aztán a következő tornáig el is hervadnak. Én már vagy húsz éve azt hiszem, hogy afrikai csapat lesz ez, de aztán valahogy mindig csalódnom kell. Az afrikaiak, pedig csodás játékosaik vannak, sosem tudják átlépni a saját árnyékukat. És valahogy mostanában mintha a botrány is több lenne köröttük, mint korábban. Ezen a vébén Kolumbia és Costa Rica játszotta az idénycsapat szerepét, üdítő színfolt volt mindkettő, pedig előbbi legnagyobb sztárja, Falcao nélkül lépett pályára. Igaz, nőtt helyette egy másik, Rodrigez, aki nemcsak arról híresült el, hogy ő lett a torna gólkirálya, hanem arról is, hogy ahányan kiejtették a keresztnevét (James), mind-mind másképpen tették.

Egy ilyen nagy verseny mindig rengeteg apróbb-nagyobb drámát és sok-sok különös emberi történetet görget maga előtt. Emeljünk ki befejezésül néhányat ezek közül.

Suarezről már sokan, sokat beszéltek. Nem kétséges, hogy a kannibál nemzeti bajnokságot leszámítva nem ildomos megenni az ellenfelet. Ez a gesztus az én szememben mégis inkább nevetséges, mintsem tragikus. (S az külön mélázásra méltó, hogy egyszerre lett fekete bárány és hős belőle ezáltal.) Aki látta az uruguayi csatárt játszani, tudja, hogy minden mérkőzést módosult tudatállapotban küzd végig. Nincs tekintettel soha senkire, legkevésbé önmagára. Gyakran okoz és szenved el sérüléseket, de éppen ezáltal, hogy nem a normális dimenzióban létezik, képes váratlan és az ellenfél által kivédhetetlen megoldásokra. Brutális őszintesége, ahogy az ősemberi vadászokra hajazóan futballozik, bevallom, engem lefegyverez.

Steven Gerrard, bár mostanáig klubtársa volt, mindenben szöges ellentéte Suareznek. Egy angol gentleman, aki egész eddigi életét, pályafutását a fair play szellemében élte le. Aki hűséges maradt a Liverpoolhoz akkor is, amikor voltak csábító ajánlatai, és utolsó erejével szolgálta hazáját a válogatottban. Nem volt csillogó talentum, de amit ki tudott hozni magából, azt kihozta. Jóval harminc fölött ebben az évben megkoronázhatta volna pályafutását. Klubcsapatával megnyerhette volna a Premier League-et, és a válogatottal is tisztes helyezést érhetett volna el. Két mozdulaton múlott. Először megbotlott a vizes fűben, és nem érte el a labdát, ezzel a Liverpool elvesztette a bajnokságot, aztán a fején megcsúszó labda a lesen álló Suarez elé pattant, aki a következő másodpercben kiejtette Angliát. Hol vannak ilyenkor az égiek?

Marco Reusról szeretnék még beszélni. Az idei német csapat legnagyobb ászáról, aki egyedül vitte hátán a nationalelfet a vébéig. S akire Löwe kapitány ebben a csapatban a karmester szerepét osztotta. Reus az utolsó felkészülési mérkőzésen, melynek már se tétje, se értelme nem volt, olyan sérülést szenvedett, hogy nem mehetett ki a vébére. A döntő után az önfeledten ünneplő német fiúk láttán először ő jutott eszembe. Vajon mit csinált ezekben a percekben?

Jolsvai András