A nagy izlandi krimi
Izland a közelmúltig egyszerre vonzott és taszított. Vonzóvá tették vad természeti adottságai, szépségei; taszítóvá az árai. Magyar pénzben simán kifizetett kétezer forintot az ember egy korsó sörért, és tizenötezret egy háromfogásos menüért. Ma ugyanaz a sör megkapható ezerkettőért, ugyanaz a vacsora pedig egy tízesért. Közben történt ugyanis valami. De facto összeomlott, negyven százalékot veszített az értékéből a króna, a nemzeti valuta. Aztán szépen bedőltek a bankok is. Izland talpra fog állni, de soha nem lesz az, mint korábban volt. ACZÉL ENDRE mondja el, miért nem.
Az egész történet olyan, mint egy krimi. Legalábbis a kívülállónak, aki történetesen nem azzal múlatta az idejét, hogy figyelte a NATO-tag, de az Európai Unióba és az euróövezetbe már nem kívánkozó izlandiak pénzügyi manővereit.
Pedig megérte volna. Izland ugyanis a bankjaiból élt. (Na jó, emellett a halászatból, az alumíniumkohászatból és a turizmusból is, de ez együttesen is kevés, túl kevés lett volna a jómódhoz.) Ez a „bankokból élés” – ahogyan a mából visszanézve mondják: az izlandi bankárok merész pénzpiaci manőverezése – az Atlanti-óceán északkeleti felén, a Északi-sarkkör alatt élő kies-kietlen sziget népét az európai jómód tetejébe röpítette. Ezek a büszke emberek nem tűrték volna, hogy brüsszeli eurokraták „belepofázzanak” a halászkodásukba, bankárkodásukba. (Nota bene: Norvégia hasonló okok miatt marad távol. Egyelőre. Igaz, neki nem bankjai vannak, hanem olaj- és gázkincse.)
A jólét díszletei mögött az a három nagy bank, amelyet az izlandi állam a minap – a köz elszörnyedésére – államosítani volt kénytelen, tudós emberek megfogalmazása szerint egyetlen nagy kockázati alappá (hedge fund) tette az országot. Ha a számokra nézünk, valóban elképesztő, amit műveltek. Egy háromszázezres lélekszámú ország (másfél Miskolc) annyit fektetett be egymagában Nagy-Britanniában, hogy bankjainak ott lefoglalt vagyona erősen meghaladja az ezermilliárd (!) forintot. Ami csak a maradék. Ezenfelül az izlandi bankok odahaza olyan betétgyűjtő leányvállalkozásokat működtettek, amelyek az európai – kivált az euróövezeti – átlagnak a két-háromszorosát kínálták kamatban. Ebbe a csőbe jó sokakat behúztak, mint az mohó kuncsaftok esetében szokás. (Képzeljük el csak, mekkora szellemi tőke lakozik az oxfordi egyetemen?! És ők is bent ragadtak pár száz millióval izlandi bankokban. Miként Nagy-Britannia önkormányzatai is.)
Ezt az üzemmenetet természetesen jó sokáig lehetett volna folytatni, ha nem áll be bő egy éve a „hitelszűkének” nevezett amerikai eredetű tünetegyüttes. A bőkezű és vadul kockáztató izlandi bankok hirtelen szembesülni voltak kénytelenek azzal, hogy a műveleteik továbbviteléhez folyamatosan igénybe vett pénzpiaci hitelforrások hirtelen elapadnak. (Mint egy piramisjátékban az új ügyfelek.) Addig a pillanatig mindenki szívesen tartotta a pénzét a jócskán felülértékelt izlandi valutában, ám ez napról napra kevésbé lett vonzó. A „piacok” pontosan tudták, és a rájuk jellemző cinizmussal nyugtázták, hogy a valuta – miként maga az egész bankrendszer – bőséges és viszonylag olcsó hitelekkel van aládúcolva, s mihelyt ezek nem hozzáférhetők, kártyavárrá válik az egész. Ergo: megvonták a bizalmukat a krónától, miáltal az izlandi nemzeti valuta fokozatosan veszíteni kezdett értékéből. Csak a hülye akart immár „pozíciókat” szerezni krónában. Nyilvánvalóvá lett, hogy a króna alkalmatlan az iszonyúra duzzadt adósságok törlesztésére (pontosabban: az adósságszámla a duplájára nőtt), s ha ez így van, akkor – ahogy mondani szokás – „térdre, imához!” Ma már, hogy a bankrendszer összeomlott, az országnak valójában nincs életképes fizetőeszköze – valutatartalékai is elhanyagolhatóak.
Érdekes, hogy a felelősség kérdését mindenki másként látja. A közgazdászok és a pénzemberek számára teljesen nyilvánvaló, hogy egy kicsi s voltaképp védtelen ország eszelősen túlterjeszkedett pénzügyi szektora magától értetődő természetességgel esett áldozatul a hitelpiaci válságnak. Itt a hangsúly természetesen a terjeszkedésen és a kockázatok fel nem ismerésén, na meg a manapság sokat emlegetett erkölcsi kategórián, a mohóságon van.
Izland köztársasági elnöke azonban egy hazafias olvasatát adta a történteknek. „A mostani, globális pénzügyi hurrikán arra emlékezteti Izlandot és másokat, hogy – analógiával élve – az óceánokat áteszelő hurrikánok, mielőtt elérnék a hatalmas szárazföldet, mindig keresztülrohannak kis szigeteken, ahol óriási pusztítást okoznak.” (Magánmegjegyzés: csak keresztül ne rohanjanak olyan, nyakig eladósodott kis országokon, mint a baltiak. Amelyeknél csak rá kell nézni a folyó fizetési mérlegükre, hogy a hitelállományuk kiderüljön.)
Jobb lett volna azt mondani, hogy Izland jólétét éppúgy a bankjai idézték elő, mint a mostani nyomorúságát. Mert a kettő forrása ugyanaz. (Egy tanulsággal: a bérből és fizetésből élők, akik általában sehol se hajlandók vállalni egy ilyen válság terheit – mondván, vállalják a bankárok, a „felelősök” –, választott képviselőik útján rendszerint elfeledkeznek arról, hogy a válság előtti években maguk is jócskán profitáltak a bankok könnyelműségéből. Az a viccbéli, állástalan, vagyontalan fekete ember például, aki Amerikában nem tudott ellenállni az ügynök rábeszélésének, hogy vegye meg már a roskadozó, mállófélben levő házát, itt a pénz rá.)
A jóléthez szokott izlandiakat most ki kell menteni. Valami szerényebb gyorssegéllyel már előálltak a szomszédok, Dánia és Norvégia nemzeti bankjai, kilátásban van egy – meglepően nagy összegű és meglepő helyről, Oroszországból származó – ötmilliárdos kölcsön, de az utolsó menedék valószínűleg a Nemzetközi Valutaalap (IMF) lesz. S ennek az az érdekessége, hogy úgynevezett fejlett gazdaság utoljára harminckét évvel ezelőtt, 1976-ban fordult az IMF-hez segítségért. (Ez az ország Nagy-Britannia volt, illetve az akkori munkáspárti kormány. Thatcher asszony évekig ismételgette, mekkora szégyen érte hazáját.) Jegyezzük meg, hogy nem ez a legkönnyebb megoldás. Az IMF arról híres, hogy borzasztóan szigorú rendet kényszerít rá a kimentett országra. Az izlandiaknak majd meg kell békélniük azzal, hogy a bankok teremtette jólét a múlté, marad a halászat meg az idegenforgalom s esetleg a kereskedelem. Meglehet, Izland Nyugat-Európa legdrágább országából a legolcsóbbá válik, ahová érdemes lesz majd bevásárlóutakra menni. Kancsal szerencse: lényegében nincs gazdaság, amely a pénzintézetek nyomán összeomoljon. Az izlandi bankok ugyanis alapvetően nem a hazai vállalkozásoknak hiteleztek, illetve az innen származó veszteségek a 40 milliárd euróra becsült „összbukáshoz” képest elenyészőek.
(Utóirat: Korai lapzártánkkor még nem volt világos, hogy megkapja-e Izland az orosz kölcsönt, és ha igen, milyen feltételekkel. De ha az üzlet megvalósul – sok jelentkező nincsen –, akkor az orosz pozíciószerzésnek egy újabb állomásához érkeztünk Nyugat-Európában. Oroszország valutatartalékai október elején a hivatalos közlés szerint 546 milliárd dollárt tettek ki, az izlandi „segély” ennek egy százaléka. Csakhogy az oroszok bizonyára mérlegelnek is. Az olajár időközben olyan alacsonyra süllyedt a világpiacon, hogy állami kötelezettségeinek Moszkva előbb-utóbb nem a bevételeiből, hanem a tartalékaiból lesz kénytelen eleget tenni. Az országnak ugyanis szinte kizárólag az energiaexportból vannak jövedelmei.)
