A másik Brüsszel – Ahol a keresztény Európa is mást jelent

Brüsszel, vasárnapi bolhapiac a Sta­­lin­­grad sugárúton. A görög katedrális előtti járdán arab férfi árulja a portékáit, jobbára régiségeket vagy régiségnek látszó utánzatokat. Megáll előtte a rendőr járőr, két idősebb egyenruhás férfi, egyikük nagyapós kinézetű szakállal. Szóba elegyednek az árussal. Magyar ésszel azt gondolná az ember, hogy engedélyt kérnek, bírságolnak, büntetnek. De nem, az egyik zsarunak megtetszett egy afrikai szobor, arra kezd alkudni. Meg is veszi, ha jól látom, egy húszast kap vissza a száz euróból. Amikor már megvette és vinné magával, megkérdezi az árust: ugye régi a szobor? Nincs a világon régiségárus, aki erre a kérdésre ne igennel válaszolna, és ezt nyilván a rendőr is tudja. De jólesik megnyugtatnia magát, hogy nem valami hamisítványra adta ki a pénzét. A szobor egyébként annyiban biztosan eredeti, hogy afrikai mesterek készítették. Talán Kongóban, talán Brüsszel kongóiak lakta kerületében, de mindenképp a hagyományos afrikai minták alapján.

Ez a villanásnyi jelenet sokat elmond arról a másik Brüsszelről, amely nem az euróbürokraták városa, s amelynek lakói nem is hallottak arról, hogy Orbán Viktor és magyar hívei „üzentek” nekik a magyarországi kampányukkal.

Az Avenue de Stalingrad (hollandul Stalingradlaan) a nevével és mai lakói­­val jelképe is lehetne ennek a másik Brüsszelnek. Belgiumban ma is a történelmi tudat része, hogy a második világháború menete Sztálingrádnál fordult meg, ott kezdődött el a náci birodalom bukása, s ezt senki sem akarja aktuálpolitikai okokból letagadni. De a történelmi név ellenére a sugárút ma az arab negyed egyik főutcája, tele marokkói és tunéziai éttermekkel, kávézókkal, élelmiszerboltokkal. Az út közepe táján a Szent Mihály és Gábriel arkangyalokról elnevezett katedrális viszont a több tízezer belgiumi görög legfontosabb temploma. Eredetileg római katolikus templom volt, a görög közösség 1985-ben vásárolta meg, amikor a környékről elköltöztek az őshonos brüsszeli lakosok.

Némi magyarázatra szorul a két idősebb rendőr is. Magyarországgal szemben Belgiumban és általában Nyugat-Európában az utcán látható rendőrök jelentős része idősebb ember. Lehet, hogy csak én képzelem így, de számomra ez is valamiféle polgári megállapodottság szimbóluma.

Egy flamand értelmiségi már száz évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy Belgiumban csak a király számít „belgának”, a többiek vagy flamandok vagy vallonok. Igaz, a francia ajkú brüsszeliek nem tartják magukat vallonoknak, ők egyszerűen brüsszeliek. Brüsszel etnikai összetétele azóta gyökeresen megváltozott. Egyes becslések szerint a város lakóinak hetven százaléka idegen eredetű. Azaz vagy ők, vagy a felmenőik más országokban születtek. Egy részük belga állampolgár, más részük állandó tartózkodási engedéllyel él itt, sok tízezren az ­uniós intézményeknél dolgoznak, mások csak rövidebb időre érkeznek ide szerencsét próbálni. A belga állampolgárok etnikai származásáról nem vezetnek hivatalos statisztikát, így csak a nyelvhasználat és a vallás alapján lehet ilyen becsléseket tenni.

A magyar sajtó egy része apokaliptikus víziókat fest az „iszlám Brüsszelről”. A valóságban Brüsszel lakóinak csak egynegyede, 23 százaléka muzulmán vallású. A nem európai bevándorlók közül a fekete-afrikaiak és a Fülöp-szigetiek római katolikusok. És nagyon sok a más európai országból érkezett, de már állandó jelleggel itt élő brüsszeli lakos is. Bármilyen meglepő,

szám szerint a legtöbb külföldit Belgiumba „küldő” ország a szomszédos Franciaország, több százezer francia állampolgár él belga földön.

Az előző miniszterelnök, Elio di Rupo olasz bevándorlók gyermeke volt, szülei nem sokkal a születése előtt költöztek sok tízezer honfitársukkal együtt Belgiumba. A Brexit nyilván sok itt élő britet válaszút elé állít majd, hogy kérjék-e a belga állampolgárságot az EU-polgároknak kijáró letelepedési könnyítések megszűnése után.

Brüsszel állítólagos iszlám jellegébe az is belejátszik, hogy a muszlimok, leg­­alábbis külsőleg, hűségesebbek a val­­lási tradíciókhoz, mint az európai származású keresztények. Brüsszeli lakásomhoz közel esik a nagymecset, és péntekenként látom, hogy a környékbeli muszlim ismerőseim, a kedves szabó bácsi, a fiatal éjszakai közértes, a marokkói zöldséges mind eljár a szertartásra. A keresztények alig tíz százaléka jár templomba, s azok között viszonylag sok a nem európai hívő. Aki elmegy Brüsszelben egy szentmisére, az maga is tapasztalhatja, hogy a hívek, de a papok és az apácák között is sok a fekete-afrikai és az ázsiai arc. A fehér hívők jó része pedig idős asszony. A „keresztény Európáról” szóló orbáni tirádákat az amúgy megkeresztelt brüsszeliek nagy többsége egy Holdról érkezett ember képzelgésének gondolná, a sok színes bőrű brüsszeli katolikushoz pedig szerencsére el sem jutnak.

Az etnikai sokszínűség a városképre is rányomja a bélyegét. Az angol nyelvben és az építészeti, várostervezési szakzsargonban már évtizedek óta használják a „brusselization” szót. Onnan származik, hogy Brüsszelben a „modernizáció” szellemében az ötvenes-hatvanas években egész negyedeket romboltak le, hogy új magasházakat, irodamonstrumokat, városi autópályákat építsenek a helyükön.

A műemlék épületek lebontása évtizedekig tartott, és a szerves városmag szétrombolásával a még megmaradt régi épületek is leértékelődtek. Egy idő után elköltöztek az őshonos lakók, és a bevándorló családok vették birtokba a házakat. Brüsszelben a négyjegyű körzetszámnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint nálunk, és a belvárost jelentő 1000-es szám az ingatlanpiacon nem sok jóval kecsegtet. Mármint a lakások esetében, irodáknál más a helyzet. A középkori város főutcájának számító Hoogstraat és a 19. század végén épült bulvár déli része ma arab városrésznek számít.

Brüsszel egyik leginkább emblematikus épületében, a Tőzsdepalotában ezekben a hetekben érdekes kiállítás idézi fel a brüsszeli bulvár, az Északi és a Déli pályaudvart összekötő út építésének történetét. Brüsszel 1830-ban lett a Hollandiából akkor kivált új ország fővárosa, de alig nyolcvanezer lakosával és középkorias karakterével nem felelt meg új státusa követelményeinek. A belváros közepén ott kanyargott a szennyes, büdös, évente kolerajárványokat okozó Senne folyócska, ami egyszerre szolgált latrinaként és vízvételi helyként az öreg, favázas házacskák lakóinak. A korabeli művészlelkek tiltakozása ellenére 1867-ben befedték a folyót, lebontották a körülötte álló ezernyi régi házat, és a mi Nagykörútunkhoz hasonló elszántsággal, eklektikus, historizáló és sze­­cessziós stílusban felépítették az úgynevezett központi bulvárt. Ennek a Tőzsdepalota előtti részét, az Anspach bulvárt az akkori polgármesterről nevezték el.

Az Anspach bulvár és környéke az előző századfordulón élte fénykorát, amikor Brüsszelre is átsugárzott valami a párizsi Belle Époque fényéből. A mélypontra pedig a mostani századforduló táján jutott, amikorra a hajdan elegáns körúti paloták fényüket, díszüket, eredeti értékeit elvesztve sivár külvárosias képet mutattak. A kebabárusok, filléres boltok, videoüzletek „modern” kirakatai kedvéért szétrombolták a szép, eredeti portálokat, s az emeleti homlokzatok sem jártak sokkal jobban. Néhány éve viszont megkezdődött a bulvár rehabilitálása, amelynek első lépéseként az autókat kitiltva sétálóutcává alakították a központi részét. Az autókat kitiltani és a bulvár régi szépségéről kiállítást rendezni persze egyszerűbb, mint újravarázsolni az út régi szépségét. De másfél évszázados, folyamatos bontás és „modernizáció” után végre Brüsszel megmenteni és helyreállítani akar valamit a múltjából.