A magyarszeretetből soha nem lehet kigyógyulni

Önről tudjuk: épp 1956. október 23-án engedélyezte az ELTE egyetemi tanácsa, hogy fölvehesse az indológia szakot.

Így számomra nemcsak a forradalom miatt nevezetes ez a dátum. Magyarországon én voltam az első indológushallgató. Egy évvel később letartóztattak, mert négy diáktársammal megünnepeltük a forradalom évfordulóját. Két évre ki is tiltottak az egyetemről. Miután visszatérhettem a bölcsészkarra, és lediplomáztam, a Belső-Ázsia Tanszéken kaptam állást. Tibetiül tanultam, rövidesen tanítottam is a tibetit. De valójában mindig Indiába vágytam. Először ’70-ben, féléves ösztöndíjjal juthattam ki. Ott akkoriban kezdték oktatni a magyar nyelvet. Pályázat után ’74-től hat esztendőn át magyart taníthattam a Delhi Egyetemen. Majd 1990 és 2000 között a Magyar Intézetet vezettem ugyanott.

Mikor kezdett foglalkozni ’56 és India kapcsolatával?

Elsősorban Kőrösi Csoma Sándor életét kutattam kint. A kilencvenes évek elején az egyik archívumban kezembe nyomtak ’56-tal kapcsolatos, addig titkosított anyagokat, amelyeket köztársasági elnökünk, Göncz Árpád számára gyűjtöttek össze. Köztük Nehru levelét Kádárhoz, korabeli ENSZ-jegyzőkönyveket és a forradalom idején nálunk tartózkodó indiai „ügyvivő”, Mohammad Ataur Rahman jelentéseit. Hozzá jó barátság fűzött. Már korábban megmutatta nekem könyvét, amelyet ’56-ról írt. Naplóját, valamint az említett dokumentumgyűjteményt tavalyelőtt, a forradalom ötvenedik évfordulójára adták ki szerkesztésemben itthon. Előtte – egyetlen cikken kívül – semmi nem jelent meg arról, milyen jelentős szerepet játszott India újkori történelmünkben.

Tényleg érdekes, hogy a forradalomnak még ilyen távoli országban is visszhangja volt.

Indiában akkoriban rendszeresen tüntettek a magyar felkelők mellett. Ugyanakkor erős volt az indiai kommunista párt, az ottani parlamentben éles viták folytak ’56 megítéléséről. Nehru is vonzódott a baloldali eszmékhez: a független állam első miniszterelnökének a nemzeti szuverenitás, a szabadság kérdése szívügye volt, hiszen India brit gyarmatból ’47-ben vált szabad országgá.

Ezért lett volna számára fontos a „pesti srácok” sorsa is?

Részben igen. De a magyar történelem már Mahatma Gandhira is nagy hatással volt. 1888-tól Londonban tanult jogot, tudjuk, Jókait olvasott angolul, megismerte az 1848-as szabadságharc és a kiegyezés történetét, hallott Deák Ferencről is. Fontos lehetett neki a magyar példa: egy kicsi, gyenge ország passzív ellenállással is képes kiharcolni jogait. Ez is bátoríthatta őt később az India függetlenségéért vívott küzdelmében. Nehrut már személyes szálak is fűzték a magyarokhoz. Az unokaöccse, aki jelentős politikai személyiség volt, magyar nőt vett feleségül. Nehru lányának, Indira Gandhinak pedig – aki nevét Mahatma Gandhi iránti tiszteletből változtatta meg – magyar barátnői voltak Tagore santiniketani egyetemén.

Ön már ’56-ban is találkozott Rahmannal?

Nem. Az egyetemen a hindi nyelvet Vekerdi József tanította. Õ állt kapcsolatban Rahmannal. Vekerdit aztán letartóztatták, három év börtönt kapott az Indiába kijuttatott írásaiért. Én csak jóval később, Delhiben ismerkedtem meg Rahmannal.

Voltaképpen kicsoda ő? Nagyjából annyi tudható róla, hogy az indiai külügyminisztérium ’56 szeptemberében diplomataként küldte Magyarországra.

Annak idején azért delegálták hozzánk, hogy létrehozza India budapesti nagykövetségét. Az itteni diplomáciai ügyeket addig a moszkvai nagykövetük látta el. Rahman majdnem egy hónappal a forradalom kitörése előtt érkezett ide úgy, hogy azt sem tudta: mi az a magyar. De rendkívül tehetséges, nyitott, könnyen barátkozó diplomata volt. Hamarosan összeismerkedett a hazai közélet jeleseivel, például Göncz Árpáddal, Bibó Istvánnal, Kodály Zoltánnal, Szőts István filmrendezővel. Amikor októberben kirobbantak a harcok, rögtön fölismerte: történelmi esemény tanúja lett. Nehruhoz küldött jelentéseiben megírta: a népfelkelést a szovjetek erőszakkal akarják elfojtani. Csakhogy mivel leveleit hosszú időbe került kijuttatni a lángokban álló fővárosból, Nehru mindig előbb kapta meg a moszkvai indiai nagykövet sürgönyeit. Aki viszont abszolút szovjetbarátként azt írta: fasiszta reakciósok ellenforradalmat robbantottak ki Budapesten.

Honnan tudhatta Nehru, mi az igazság?

Rahman beszámolói részletesek és tárgyilagosak voltak. Aztán november 20-án megérkezett Delhibe Baktay Ervin professzor. Nehrunak mindenről beszámolt. Az is Rahman érdeme, hogy Baktay egyáltalán kijuthatott Indiába. Delhiben akkor ünnepelték a buddhizmus születésének 2500. évfordulóját, ahova a magyar tudóst is meghívták. Esélye sem volt, hogy a szovjetek által megszállt Magyarországot elhagyhassa. Rahman követségi autóval vitte őt és feleségét Bécsig. Miután India miniszterelnöke november 22-én Baktaytól mindent megtudott a magyar helyzetről, levelet írt – többek közt – Kádárnak és Hruscsovnak. Azt kérte a szovjet vezetéstől, vonja ki csapatait Magyarországról, mert az invázió kínos minden államnak, amely baráti viszonyban van a Szovjetunióval.

Mit válaszoltak az oroszok?

Próbálták csillapítani Nehrut. India kényes politikai helyzetben volt. Függetlenné válása után az ország kettészakadt a hindu Indiára és a muszlim Pakisztánra. Vallásháború tört ki, a viszályban a Szovjetunió India mellé állt, de az ENSZ is. Aztán az egyik ENSZ-közgyűlésen a szovjetek mégis India ellen szavaztak: ezzel is figyelmeztetni akarták Nehrut, ne nagyon „aggódjon” a magyar megszállás miatt. Különben az ’56-os forradalom sorsát valójában a szuezi háború döntötte el. Ha nem épp akkor támadják meg Egyiptomot, talán lett volna némi esély, hogy a magyar felkelők valamiféle kompromisszumot érjenek el a szovjetekkel. De mivel az oroszok azt látták, az angol és francia hadsereg benyomul a független Egyiptom területére, úgy gondolták, ez nekik is fölhatalmazást ad arra, hogy tankjaikkal visszatérjenek Magyarországra. Indiát a szuezi konfliktus a szovjetek mellé kényszerítette. Egykori gyarmatosítójukkal, Angliával semmilyen közösséget nem akartak vállalni.

Rahman feljegyzéseiből tudható: ő és a prágai indiai nagykövet is tárgyalt Kádárral a forradalom leverése után. Mit akartak elérni?

Nehru kérését közvetítették: engedélyezze Kádár, hogy ENSZ-megfigyelők jöjjenek Magyarországra, és fogadja az ENSZ főtitkárát is. Kádár arra hivatkozott: ez beavatkozás lenne a magyar belügyekbe. Már a külföldi újságírók jelenléte is kényelmetlen volt számára. Az Egyiptom ellen indított támadás után a Nyugat kerülte az újabb konfliktust a Szovjetunióval. Eisenhower is biztosította a Szovjetuniót, hogy Amerika nem akar beavatkozni. A forradalom végnapjaiban igazán csak India állt ki mellettünk. Többen azt remélték: India majd meggyőzi a szovjeteket a magyar forradalmárok tisztességes céljairól. Nehru közreműködésének köszönhető az is, hogy Göncz Árpádot és Bibó Istvánt nem végezték ki.

Hogyhogy?

Rahman jelentette Nehrunak, hogy megkezdődött Göncz és Bibó pere, és halálra fogják ítélni őket. India miniszterelnöke éppen New Yorkban, az ENSZ közgyűlésén kapta a hírt. Ott volt Kádár is. Nehru személyesen kérte őt, ne végeztesse ki Gönczöt és Bibót. Kádár hazatáviratozott. Itthon éppen a vádbeszédét tartotta az ügyész, amikor kezébe nyomtak egy papírt: „csak” életfogytiglant kérjen. Mindenkit meglepett a fordulat. Mindezt Göncz Árpádtól is hallottam. Amikor a rendszerváltás után Indiában járt, s kitüntette Rahmant, azt mondta: az egykori indiai „ügyvivőnek” és Nehrunak köszönheti az életét. Az indiaiak Nagy Imrét is próbálták megmenteni, de az ő pere és kivégzése annyira titokban zajlott, hogy nem lehetett segíteni.

Rahman ’59-ig maradt Magyarországon, létrehozta a nagykövetséget, aztán távozott. Viszszajött még ide valaha?

Csak ’89 után. Azt mondta, amikor megismertem őt Indiában: „A hungarofíliából, a magyarszeretetből soha nem lehet kigyógyulni.”