A magyar társadalom nagy része gyorsan elfelejtette Lenint – Sz. Bíró Zoltán: Már csak marginális politikai erők őrzik november hetedike emlékét

– Szmolnij, Téli Palota, Vörös Gárda, Auróra – akad néhány kifejezésünk, amelyeket egykor szinte mindenki ismert, mára azonban elhalványodott a jelentésük. El is fogjuk felejteni ezeket?

– Valószínűleg igen. A napokban egy asztaltársaságban a beszélgetés során valamiért szóba hoztam Gyenyikint, az ismert fehérgárdista tábornokot, mire a mellettem ülő jeles esztéta megjegyezte, milyen furcsa, ezt a nevet legalább harminc éve nem hallotta és nem is ejtette ki a száján. Még a legtájékozottabbak emlékezetéből is elkezdenek kimosódni az orosz forradalomhoz kapcsolódó régi toposzok, az átlagember számára pedig az egykori tankönyvekből, a kötelező ünnepségekről ismert mozzanatok végképp eltűnnek. A fiatalok nem is találkoztak velük.

– Száz év telt el a „nagy októberi szocialista forradalom” óta. Ez már történelmi távlat?

– Nyugodtan beszélhetünk történelmi távlatról, ma már többé-kevésbé elfogulatlanul meg lehet ítélni az eseményeket és a szereplők tevékenységét. Azzal együtt is kiegyensúlyozottan lehet elemezni a történteket, hogy a mindenkori politikai elit persze megpróbálja felhasználni az ügyet a saját üzenetei közvetítésére.

Fotó: 168 Óra archív

– Olyan történelmi eseményről van szó, amely utólag számos emlékezetpolitikai fordulatot vett.

– Nem volt az olyan sok. Miután a bolsevizmus, illetve örököseik tartósan, lényegében a kilencvenes évek elejéig maguknál tartották a hatalmat, és ezáltal uralták az emlékezetpolitikai teret, az októberi forradalom kultusza, ünneplése végig meghatározó maradt, miközben persze a főszereplőkhöz való viszonyulás sokat változott. A harmincas években megtörtént a történelmi bolsevizmus első nemzedékének – Trockijnak, Zinovjevnek, Kamenyevnek, Buharinnak – a kitagadása, miközben helyükre bekerült Sztálin, aki messze nem játszott olyan fontos szerepet a forradalomban, mint az utóbb kiretusáltak. Lenin volt az egyetlen, aki a Szovjetunió megszűnéséig joggal maradt meghatározó alakja az állami kultusznak. Ám személye és a forradalom emléke a rendszerváltozással elkezdett egyre inkább a perifériára sodródni.

– Mi történt?

– 1991 végén összeomlott a Szovjetunió és vele együtt a szovjet típusú társadalmi rend is. Véget ért az októberi forradalomnak az állam által mesterségesen fenntartott kultusza, ami azonnal éreztette is a hatását az orosz társadalomban. A mértékadónak számító Levada közvélemény-kutató központ felmérése szerint 1990-ben a megkérdezettek 25 százaléka gondolta még úgy, hogy ha a jelenben történne meg a bolsevik hatalomátvétel, akkor azt tevőlegesen is támogatná, ehhez képest az idei adatfelvétel szerint ez az arány mára 12 százalékra csökkent. Az orosz állam az elmúlt negyedszázadban a szovjet érának csupán egyetlen időszakát, a második világháború emlékezetét tartotta méltónak arra, hogy annak fontos emlékezetpolitikai jelentőséget tulajdonítson. És ez sem azonnal történt meg. Jelcin idején a háború emlékezetének még nem volt különösebb kultusza. A fordulat Putyin idején következett be: fölismerte, hogy míg az 1917-es forradalom és az azt követő polgárháború emléke megosztja az orosz társadalmat, addig a győztes nagy honvédő háború az egységet szimbolizálja. Már a Jelcin-korszakban átnevezik a nagy októberi szocialista forradalom emléknapját az egyetértés és megbékélés napjává. Putyin pedig még inkább elhomályosította a forradalom emlékezetét azzal, hogy 2005-től november 7. helyett november 4. a hivatalos ünnepnap, amikor is az oroszok egy 17. század eleji eseményt, Moszkvának a lengyel uralom alóli felszabadítását ünneplik. Ezzel együtt az ünnep neve is megváltozott a népi egység napjára. A forradalom emlékezetét politikai értelemben ma már csak marginális csoportok őrzik és ünneplik, az állam kilépett mögüle.

– Mitől vált megosztóvá a forradalom emléke?

– Elsősorban a polgárháború 10-10,5 millió áldozatától. Háromszor annyian haltak meg az 1918 és 1921 közötti időszak belső küzdelmeiben, mint az első világháborúban. Ebben a borzalmas adatban ráadásul nincs is benne az 1921–22-es első nagy 20. századi orosz éhínség mintegy ötmillió áldozata. A forradalom és a tőle elválaszthatatlan polgárháború a múlt század orosz történelmének első olyan mártíriuma, amely nem egybeforrasztja, hanem elválasztja egymástól a társadalmi csoportokat. A Szovjetunióban csak úgy lehetett kultuszt építeni e korszak köré, hogy tudatosan elhallgatták a veszteségeket.

– És hol van a helye ma a panteonban Leninnek? Meddig maradhat még a Vörös téri mauzóleumban?

– Ez megjósolhatatlan. Többször is felvetődött már, hogy el kellene temetni, de ez eddig elmaradt. Ami azt jelzi, hogy a hatalom nem akar társadalmi konfliktust gerjeszteni egy ilyen lépéssel. Lenin népszerűsége mindazonáltal folyamatosan csökken. A Levada központ időről időre megméri, hogyan alakul a forradalom főszereplőinek megítélése az orosz társadalomban. 1990 őszén Lenin a maga 67 százalékos népszerűségével még fölényesen vezette ezt a rangsort, mára ez a mutató 26 százalékra esett vissza. Még így is ő a legnépszerűbb az októberi forradalom meghatározó alakjai közül, de az egész szovjet korszakot tekintve már hosszú évek óta – lényegében Putyin hatalomra kerülésétől kezdve – Brezsnyev és Sztálin. Putyin nem egy megnyilatkozásában elítélte a sztálini diktatúrát, ám mivel emlékezetpolitikai törekvéseiben minden mást megelőz a második világháborús győzelem kultusza, így óhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy a generalisszimusz népszerűsége folyamatosan növekedjen. A nagyhatalmi politika reneszánszát jelzi az is, hogy a már említett népszerűségi rangsorban 1990-ben II. Miklós, az utolsó orosz cár alig 4 százalékon állt, a legutóbbi mérés szerint viszont már 16 százalékon. Putyin egyébként nagyon ritkán beszél Leninről, de ha mégis, akkor általában a néhány éve újjáéledő orosz nagyhatalmi attitűd nézőpontjából kritizálja, szerinte ugyanis a bolsevik vezetést súlyos felelősség terheli, amiért az Orosz Birodalom nem élvezhette az első világháború győztes hatalmaként az ezzel járó előnyöket.

– Az októberi forradalom a magyar történelemoktatásban és emlékezetpolitikában is évtizedekig meghatározó szerepet játszott. Hogyan tűnhetett el szinte pillanatok alatt a rendszerváltozás után?

– Tény, hogy még a késő Kádár-korszak is igyekezett fenntartani a forradalom emlékezetét és kultuszát, miközben a magyar társadalom nagyobb részének valószínűleg érzelmileg soha nem volt kötődése ehhez a történelmi eseményhez. Emiatt – egy viszonylag szűk réteget leszámítva –, azt hiszem, semmilyen megrázkódtatást nem okozott a magyar embereknek, hogy nem kell többé ünneplőbe öltözniük november hetedikén. Az, hogy a magyar társadalom nagy része gyorsan elfelejtette Lenint és társait, azt jelenti, hogy egyáltalán nem volt hatékony a rezsim indoktrinációs kísérlete.

– Azt mondta, ma már kiegyensúlyozottan lehet elemezni a forradalmat. Csakhogy a történészek még azon is vitáznak, hogy egyáltalán forradalomról van-e szó.

– Az a kérdés, hogy miképp definiálom a forradalmat. Ha azt tekintem fontos kritériumnak, hogy a társadalom mekkora részét tudta involváltan az eseményekbe bekapcsolni, illetve milyen jelentős változásokat idézett elő, amelyek nem csupán a hatalmon lévők helyzetét formálták, hanem a gazdasági-társadalmi viszonyok alapjait alakították át, akkor 1917-ben kétségtelenül forradalom zajlott le Oroszországban. Ugyanakkor a forradalom természetrajzához tartozik, hogy időben elnyúló eseménysorról van szó, tehát hiba lenne annak egyetlen elemét – jelen esetben a bolsevik hatalomátvételt – kiemelni, és azt önmagában szemlélve forradalomnak beállítani. Az orosz történetírás mértékadó része már jó ideje 1917-es forradalomról beszél, amit egy hosszú folyamatként fog fel, és amelynek kezdetét 1917 februárjához, a végpontját pedig a polgárháború lezárása utáni időszakhoz, a bolsevik hatalomnak a politikai és katonai kihívók legyőzését követő megszilárdulásához köti. Az egypártrendszer már 1921-re kialakult, de a forradalom ceremoniális lezárását a Szovjetunió 1922 végi megalakulása hozta el.

– A bolsevik hatalomátvétel nélkül milyen sors jutott volna az orosz birodalomnak? Képes lett volna megvédeni magát a hitleri Németországgal szemben?

– Erről értelemszerűen csak gondolatkísérleteink lehetnek. Ha a polgárháború végén nem a bolsevikok kerülnek ki győztesen, feltehetőleg akkor is átalakul és modernizálódik Oroszország, de ennek részletein fölösleges lenne spekulálni. Egyes történészek azt állítják, csak a bolsevik hatalomnak köszönhető, hogy a Szovjetunió győzni tudott a második világháborúban, mások szerint viszont a győzelem Sztálin ellenére történt meg, és a rendszer maga is felelős azért, hogy a siker csak ilyen iszonyú véráldozatok árán volt elérhető.

Sz. Bíró Zoltán

történész az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója. Fő kutatási területe Oroszország 19-20. századi története, különös tekintettel a 19. század hatvanas-hetvenes éveinek „nagy reformjaira” és az azt követő – az 1917-es forradalmakig elvezető – évtizedekre. Másik kutatási területe a késői Szovjetunió és az önállóvá vált Oroszország politika- és társadalomtörténetére terjed ki. Új könyve, „Az elmaradt alkotmányozás. Oroszország a 19. század második felében” az Osiris kiadó gondozásában jelenik meg rövidesen.

– Túllépve a túlértékelésen és az elhallgatáson, száz év távlatából hogyan határozható meg az orosz forradalom valódi jelentősége?

– Azt nem lehet eltagadni, hogy bizonyos területeken fontos emancipáló lépések történtek. Az orosz birodalomban rendkívül magas volt az írni-olvasni nem tudók aránya, a forradalom viszont megteremtette a lehetőséget az analfabetizmus viszonylag gyors felszámolására. Jelentősen javult a közegészségügyi ellátás és a nők társadalmi helyzete is. Ezek és más pozitív változások azonban elfogadhatatlan méretű áldozatokkal jártak. A polgárháború kiélezett körülményei között bizonyos mértékig talán még megmagyarázható a borzalmak elszabadulása, a szembenállók kölcsönös ellenszenve és brutalitása, ám később, a hatalmilag konszolidált helyzetben a terror visszatérő alkalmazása olyan ördögi eszköz, amire nincs mentség.

– A sztálini terrorért mennyiben felelős a forradalom?

– Annyit biztosan tudunk, hogy a történelmi bolsevizmus első nemzedékének nincs olyan fontos alakja, aki ne nyilatkozott volna elismerően a terrorról, az erőszak alkalmazásáról. Mindannyian az új kommunista embereszmény megteremtésének eszközeként tekintettek a radikális-erőszakos megoldásokra. Persze más dolog a retorika és más a cselekvés, ezért nem állíthatjuk, hogy Sztálinhoz hasonlóan mindannyian alkalmazták is volna az erőszakot hatalmi helyzetben.

– Mára az is világossá vált, melyek voltak az orosz forradalommal kapcsolatos legnagyobb csúsztatások, hamis legendák?

– Azt hiszem, hogy ezek nagy részét a történetírás mára már kipipálta. Bár a részleteket tekintve is számos ferdítésre és elhallgatásra derült fény, a lényegi hazugságok közül az egyik legfontosabb Sztálin szerepének erős eltúlzása volt. Ezzel párhuzamosan történt meg a valódi fő szervezők, különösen Trockij szerepének elhalványítása, illetve annak alaptalan hangoztatása, hogy többen – köztük Zinovjev és Kamenyev – gyávaságuk miatt nem értettek egyet a kizárólagos bolsevik hatalomátvétellel, miközben csupán a hatalomgyakorlás ilyen fokú koncentrálását, a többi szocialista párt hatalomból történő kiszorítását tartották kockázatosnak. A kevésbé lényeges, igaz, látványos csúsztatásokat – például hogy november hetedikén tömegek rohamozták volna meg a Téli Palotát – Eisenstein Október című filmje kanonizálta és emelte a forradalom mítoszai közé.