A liberális város: nincs tulajdon, csak fű
Mostanában nyugalom van Christianiában. Ez nem egészen magától értetődő. A koppenhágai kerület lakói csaknem negyven éve borzolják a dán hatóságok hullámzó kedélyét. Az egymást váltogató, egyszer konzervatívabb, másszor liberálisabb kormányok hol fölgerjednek, hogy kipucolják az egykori laktanyaépületekben tanyázó, rajtaütésszerűen betelepült jogcím nélkülieket, hol meg szélesen és megengedőn rálegyintenek a jobb szó híján alternatívnak minősített, alig ezerfős lakosságra: éljenek, ahogyan jólesik. Végül is ők volnának a dán tolerancia kirakata.
A történet a hatvanas és hetvenes évek fordulóján kezdődött, amikor néhány tucatnyi hippi beköltözött a hadsereg által kiürített épületekbe. Az akkori megengedő korszellem lehetővé tette, hogy hamarosan a városvezetéssel is egyezségre jussanak – saját önkormányzatot szerveztek. A betelepülők között voltak, akik a korlátozott autonómiát nem találták elegendőnek, és a körülbelül egy négyzetkilométernyi területet kikiáltották „szabad városnak” – bármit jelentsen is ez.
A dán szuverenitás természetesen nem szűnt meg a városnegyedben, de hosszú ideig nem volt rendőri jelenlét, mígnem a marihuána és a hasis többé-kevésbé szabad forgalmát szabályozandó, a robbanásszerűen terjedő kemény drogok ellen fellépő rendőrség visszatért. Elég erőteljesen. Az egykori laktanyaépületek között húzódó főutca tucatnyi vendéglátóhelyén többek közt ilyen feliratok is olvashatók: „Térjen be hozzánk! A világ legbiztonságosabb kávézója – 10 év alatt 5000 fegyveres rendőri razzia!”
Mára a helyzet konszolidálódott: a koppenhágai rendőrség válogatottja és a Christiania SC csapata évente egyszer összeméri erejét a futballpályán.
A levegőben könnyű vadkenderszag úszik, egy-egy biciklista mögött úgy lebeg a hasisfüst, mint az autók kipufogógáza (a gépjármű-közlekedés amúgy tilos), és az egyik keresztutcán, a Pusher Streeten szabályozott keretek között, nyíltan folyik az adásvétel. Ám aki csak a szabad füvezés Mekkájaként tartja számon Christianiát, téved.
A szabad város lakói elszántan küzdenek a kemény drogok és a vele együtt járó erőszak ellen. A legfontosabb téziseket igen látványosan teszik közszemlére. A falakon tiltó táblák. A leggyakoribb a kettétört és két vörös vonallal áthúzott fecskendő és tű – No Heroin! A következő az áthúzott fényképezőgép – nem állhatják, ha a turisták fotografálják őket. És néhány közhasznú figyelmeztetést is olvashatni félméteres betűkkel: „Ne lopj! A kormány nem szereti a konkurenciát!”
A nem primitív firkálmányokkal tönkretett, hanem többnyire művészi graffitivel telefestett falak között, a néha merész, néha talányos szobrokkal ékített utcákon önkéntes közösség éli a többségétől elütő életét. Az önkormányzat a közvetlen demokrácia alapján működik, minden fontos kérdésben népszavazás dönt, egyebek közt arról is, ki költözhet be. Új betelepülők csak ritkán érkeznek, mivel a lakások száma adott – valamennyi épület a városé, magán-ingatlantulajdon nincs –, újak nem épülnek, tehát csak a távozók helyét lehet elfoglalni.
A christianiaiak majd’ egyharmada gyerek, számukra igazi paradicsom ez az autómentes övezet, a kesze-kusza parkféleségben álló – az egykori hippivilág indiai motívumaival tarkára festett – bölcsődékkel és óvodákkal. Minden kávézónak és sörözőnek van gyerekmegőrző részlege, és a helyi kézműipar messze földön híres terméke a masszív tricikli – a nyereg és a pedál előtt bélelt, fedhető doboz, amelyben három-négy gyerek is elfér.
A praktikus divat elterjedt az egész országban – Dánia-szerte így szállítják a gyerekeket.
Christiania persze rezervátum. Önmagában meg nem állhatna. De így, a nagyváros közepébe ékelődve a vágyott függetlenség és a kikerülhetetlen állami kötelmek között lavírozva mégis életképes. A hatvanas évek balos-liberális-alternatív életmód iránti vágyának megtestesülése, a pénzhajhász világból való kivonulás tenyérnyi enklávéja és talán utolsó mementója. Ezért járnak a rezervátumba a turisták. Kulturszafari bennszülött idegenvezetővel.
A látogatók egyik fele fölényesen, esetleg riadozva nézi a vadakat. A másik fele nosztalgiaturista; párás szemmel nézi azt, amire valaha ő is vágyott, talán ki is próbálta, ám azután felnőtt, tudomásul vette, hogy elmúlt a virágkorszak virágkora, megkopott a Make Love Not War meg a békejelvény mítosza, így azután kivonult a kivonulók közül, és elment pénzt keresni. Ezek meg „úgy maradtak”. Az ősapák és ősanyák, a hatvan-hetven éves, ősz hajú hippik békén sakkoznak és ostábláznak a „fényképezni tilos” tábla tövében, közben füvet füstölnek, pátyolgatják az unokáikat, és most sincs semmijük.
Christiania csendes. Nem rázta meg a világot rémületben tartó, egyre harapódzó válság. Most, hogy a tőkés elit, amelynek tagadásaként a szabad város létrejött, oly látványosan csődöt mondott, még érdekesebb a higgadt Koppenhága közepén virágzó utópista zárvány. Most, hogy a globális brókerbál tőzsdeparkettjén valakik valahogyan eltáncolták a fél világ amúgy fiktív, virtuális vagyonát, azok veszítenek a legkevesebbet, akik nem kívántak vagyonosodni. Azok, akik eleve elutasították a társadalmat, amely a létező világok legjobbikának tudja magát, amelybe Nyugaton generációk születtek bele, Keleten pedig generációk sóvárogták a nyugati Kánaánt, míg csak meg nem érkezett.
Figyelem Christianiát. Lehet, hogy nekik volt igazuk.
