A könnyűlovasság legendája
Szegény lengyelek 1939-ben lovascsapatokkal próbálták megállítani Hitler tankjait! A második világháború közismert legendája ez, és lényegében a lengyel szakirodalomba is bekerült. No jó, nem úgy, hogy bárkinek eszébe jutott volna az ulánusokat (könnyűlovasokat) szó szerint nekiereszteni a harckocsiknak, de úgy igen, hogy a hadsereg korszerűtlensége reménytelenné tette az ellenállást. DOMÁNY ANDRÁS írása.
Az itt látható fotó és a hozzá hasonlók számos könyvben megjelentek, hol ehhez, hol ahhoz az 1939. szeptemberi naphoz és más-más helyszínhez kötve. Csakhogy mostanában, amikor a legújabb technika lehetővé teszi az elmosódott régi képek alaposabb vizsgálatát, néhány szakember gyanakodni kezdett. Rájöttek például, hogy a katonák nem az akkori lengyel hadseregben rendszeresített francia típusú sisakot viselik, hanem olyat, amilyet Csehszlovákia német megszállásáig az ottaniak. Továbbá észrevették, hogy a kardot a jobb oldalukon hordják, pedig a lengyeleknél balfelől volt odaszíjazva. Szóval itt valami nem stimmel.
Elkezdődött a kutatás, és kiderült, hogy a képek egy náci propagandafilmből valók, amelyet éppen annak bemutatására készítettek, hogy milyen primitívek és ostobák a lengyelek! A filmet 1940-ben forgatták a pomerániai Kolbergben (ma Kolobrzeg), amikor a lengyel hadsereg már egy éve letette a fegyvert. A rendező Hans Bertram volt, SA-tag, pilóta, utazó és producer, a német csapatokat kísérő filmes csapat vezetője. Az 1941 februárjában bemutatott Lützow-bombázókötelék című alkotásnak az volt a célja, hogy a Szovjetunió közeledő megtámadása előtt növelje a katonák büszkeségét és harci kedvét. Ennek érdekében a lengyeleket bugyutának ábrázolja, akik lovasvágtával akarták megállítani a harckocsikat, és vacak kis ágyúval lőttek magasan szálló repülőgépekre.
Akkor már nem voltak lengyel katonák, helybeli statisztáknak pedig még kellékpuskát és -kardot se akartak a kezükbe adni, még kevésbé lovat alájuk, a szó szoros értelmében. Az ottani német lakosokat viszont nem bánthatták meg azzal, hogy alsóbbrendű embereket játszatnak velük. Így aztán a szövetséges Szlovákia nácibarát kormányától kértek néhány csapategységet, nem törődve azzal, hogy másféle a sisakjuk meg a kardjuk, sőt azzal se, hogy nem lengyelül, hanem szlovákul kiabálnak, mert a célközönség ezt úgysem vette észre. És azt sem, hogy a hős Luftwaffe által képi trükkel legyőzött lengyel repülőgépek is szlovákok voltak, átfestve, de más típusúak, mint az igazi lengyel légierőé.
Bertram aztán a háború után írt egy riportkönyvet, amelyet húsz nyelvre lefordítottak, sőt az ARD közszolgálati televízió 1985-ben sorozatot forgatott belőle. Münchenben filmvállalatot alapított, és egészen 1993-ig élt, senki nem vonta kérdőre semmiért. Képei viszont önálló életet kezdtek élni, a valódi háborús riportfelvételek közé keveredve elterjedtek a világon, velük a legenda a tankok ellen küldött ulánusokról.
Most tehát megoldódott egy történelmi rejtvény. De persze akik komolyan foglalkoznak a történelemmel, tudják: a lengyel hadsereg, ha nem volt is olyan szánalmas, amilyennek legyőzői és az akkori vezetők későbbi ideológiai ellenfelei beállították, tényleg nem volt elég korszerű. Ahogy például a francia sem, hiába vitatkozott feletteseivel a fiatal De Gaulle a harmincas években. A katonai vezetők többsége sok országban leragadt az első világháborúnál, nem fogta fel az azóta eltelt húsz év technikai és hadtudományi fejlődését. A németeknél nem így volt. Továbbá annyi pénzük és emberük volt, amennyiről a lengyelek nem is álmodhattak.
Amit az akkori lengyel vezetőknek fel lehet róni, az a reális gondolkodás hiánya. Ma is megható olvasni Józef Beck egykori külügyminiszter 1939. tavaszi parlamenti felszólalását, amelyben azt mondja: a nemzet becsülete nem eladó, mert az a legfontosabb kincs, ennélfogva elutasítják Hitler megalázó ajánlatait, amelyek fejében a Führer békét ígért. Csakhogy e kifelé szóló, tiszteletre méltó szónoklat mögött nem folyt felkészülés többféle eshetőségre, és még szeptember közepén is sok lengyel vezető hitte, hogy – főleg az ígért, de elmaradt brit és francia segítséggel – visszaverhetik a német támadást.
Mi, idősebbek azt tanultuk az iskolában, hogy mindenről a lengyelek tehettek, mert a Szovjetunió vállalta volna a csehszlovák függetlenség megvédését, ha a lengyelek engedik őket átvonulni. De lehetett-e csodálni, hogy nem engedték, amikor még húsz éve sem volt, hogy óriási veszteségek árán sikerült visszaverniük a világforradalom nevében nekiindult Vörös Hadsereg támadását Varsó határában? Most viszont azt tanítják: a Szovjetunió a fő bűnös, mert az angolok és a franciák helyett váratlanul a nácikkal kötött szövetséget. No igen, de azért a nyugati hatalmak tényleg húzták az időt, titokban azt remélve, hogy a két diktátor, Hitler és Sztálin egymásnak esik, ők pedig ezt páholyból nézhetik, és végül sértetlenül, megerősödve kerülnek ki a történetből. Hát ez sem jött be.
Vannak mai orosz történészek, akik szerint a lengyelek tehettek a második világháború kitöréséről, mert makacskodtak, pedig engedhettek volna Hitler követeléseinek, hiszen nem voltak azok olyan súlyosak, például feladhatták volna tengeri kijáratukat. Ezt furcsán egészíti ki annak az éppenséggel orosz- és kommunistaellenes lengyel szerzőnek az új könyve, aki szerint szövetséget kellett volna kötni Hitlerrel a Szovjetunió ellen. Milyen szép lett volna, írja, amikor a megszállt Moszkvában Hitler és a lengyel főparancsnok együtt fogadja a Vörös téren a győztesek díszszemléjét! És akkor, teszi hozzá, a meg nem szállt Lengyelország területén még Auschwitz se lett volna. Csak azt nem magyarázza meg, hogy a nácik meddig és miért tűrték volna meg saját országuk és a meghódított szovjet birodalom között az egyébként lenézett és megvetett lengyelek független államát. Ha az említett módon közösen győzték volna le a Szovjetuniót – bár nyilván nem éppen egyforma erőt beleadva –, a németek talán beletörődtek volna, hogy a velük csak taktikázó büszke lengyel nacionalisták vezessék tovább az országot?
Persze mindez tudománytalan fikció, de sokan komolyan foglalkoznak vele. Ma már kockázatmentesen lehet akármilyen vad gondolatkísérleteket folytatni. A lengyelek egyébként büszkék arra, hogy náluk nem volt áruló vezető, nem volt olyan bábkormány, mint a szintén megszállt Szerbiában, Görög- vagy Csehországban. Csakhogy azért nem volt, mert a németeknek eszükben sem volt ilyet létrehozni. De lett volna jelentkező, például a harmincas évek egyik volt miniszterelnöke 1941-ben tárgyalt Berlinben. Ami persze nem változtat azon, hogy a lengyeleknél működött hat éven át az egyik legnagyobb létszámú és leghősiesebb ellenállási mozgalom.
De azt hiszem, túl messzire vittek a gondolataim a hamisnak bizonyult fotóktól. Hogy alakulhatott volna-e másként a történelem hetvennégy évvel ezelőtt, arról mindenkinek lehet véleménye ismereteinek, világnézetének és vérmérsékletének megfelelően. Egyet azonban fogadjunk el a legfrissebb kutatás közzétevőitől: a német harckocsiknak nekirohanó lengyel könnyűlovasokat szlovák katonastatiszták játszották egy náci propagandafilmben.
