A Juncker-korszak hajnala

A felkészülési időszakban Junckernek nincs módja a „nagy ügyekkel” foglalkozni, mert egyelőre a bizottsági tisztek leosztása rabolja az idejét. Nem is kicsit.

Amiképp minden elődje, ő is „hozott anyagból” dolgozik. Arra legfeljebb rálátása van, beleszólása semmi, hogy az egyes kormányok vajon megfelelő embereket delegáltak-e vagy sem. Voltaképp ahhoz is kevés köze van, hogy a jövendő biztosok a politikai színkép melyik oldalát képviselik. Valamilyen csoda folytán azonban a bizottságban egyensúly lesz. Igaz, a középjobb (néppárt) nagyobb erőkkel van jelen, mint a középbal (szociáldemokraták), de a két tábor közötti különbséget kiegyenlítik a „centristák” – valójában a liberálisok. Kiegyenlítő tényező az is, hogy például a jobbközép irányítású holland kormány egy balközép orientációjú politikust jelölt, Timmermanst, akit aztán Juncker a maga első és általános helyettesének választott.

Ez az, ahol Junckernek van mozgástere. Tudniillik az valóban őtőle függ, hogy kit milyen portfólióval ajándékoz meg. Hacsak az Európai Parlament bele nem köp a levesébe. Mindjárt az elején egy szokatlan kellemetlenség érte: az illetékes parlamenti bizottság nem volt hajlandó elfogadni a volt szlovén miniszterelnöknőt, Alenka Bratušeket, aki Juncker első listáján még energiaügyi biztosként, egyszersmind alelnökként szerepelt. Törölte, de a szlovének újabb meglepetéssel szolgáltak: jelöltek egy Violeta Bulc nevű telekomos üzletasszonyt, aki röpke három héttel korábban került be a szlovén kormányba, és amúgy is excentrikus (transzcendentális dolgokban hívő) személyiség.

Juncker azonban jó képet vágott a dologhoz, fogadta az új jelöltet, majd azt nyilatkozta, hogy módfelett kedvező benyomást tett rá a hölgy. Aki ezek után (ha túlesik a lapzártánk után esedékes parlamenti meghallgatáson) közlekedési biztos lesz. Tehát nem energiaügyi. Azt a tárcát egy „visegrádi” politikus, a korábbi többszörös nagykövet, a szlovák Maroš Šefčovič kapja, aki ezáltal nyomban alelnökké lép elő.

Jellemzőnek gondolom, hogy az alelnökök – Timmermanst nem számítva – a „kicsik” iránti méltányosság szellemében Bulgáriából, Szlovákiából, Finnországból, Észtországból, Lettországból valók; sehol egy német, egy francia, egy brit, egy spanyol. Sőt, ha úgy nézem, hogy az unió első embere, az állam- és kormányfőket tömörítő tanács új elnöke Donald Tusk képében lengyel, akkor azt kell mondanom, hogy a visegrádiak nagyon jól jöttek ki a leosztásból. Igaz, a kis baltiak talán még jobban.

Érdekes, hogy Németország alig vetette be lobbierejét a bizottság kialakítása körül: a továbbszolgáló Günther Oettinger személyében az úgynevezett digitális gazdaságért felelős biztosa van csak, amire legyinthetnénk egyet, ha nem tudnánk, hogy a Merkel-kormány egyik prioritása a globális adatvédelem megerősítése és a szellemi alkotói (szerzői, találmányi) jogok fokozott védelme. Elég sokat lopnak tőlük.

Más uniós nagyhatalmak azonban éreztették a lobbierejüket. Az első helyen az olaszokat említeném, akik a külügyekben nem igazán jártas külügyminiszter asszonyukat, Federica Mogherinit Lady Ashton utódaként még augusztusban a külügyi és biztonságpolitikai főbiztos tisztébe emeltették, miáltal magában a bizottságban is ő lesz a külügyminiszterek tanácsának vezetője.

A második hely a franciákat illeti meg. Ők Pierre Moscovicit, a pénzügyminiszterüket, Hollande elnök bizalmasát „verték keresztül” gazdasági biztosnak. A néppártiak lázongtak, mert kicsit bizarr, hogy az államháztartási deficitek fölött őrködni hivatott biztos épp egy olyan országból érkezik, amely dacol a háromszázalékos, előírt limittel, olyannyira, hogy a 2015-ös költségvetésében is bevallottan átlépi a határt.

A harmadik hely a briteké. A konzervatív Jonathan (Lord) Hill felel majd a pénzügyi szolgáltatásokért, ami pontosan olyan, mint ha a kecskére bíznák a káposztát. Tudnivaló, hogy a londoni City, amely a pénzügyi szolgáltatásokat tekintve Európa, ha nem a fél világ szíve, kivételezettséget élvez az uniós szabályozások alól. A derék lordnak hátraarcot kellett csinálnia az őt meghallgató szakbizottság előtt, s megígérnie, hogy e kivételezettség – amit az ő saját, konzervatív kormánya harcolt ki – megszüntetésén fog munkálkodni. Bizarr egy föllépés volt, körülbelül olyan, mint Navracsics Tiboré, aki több ponton is „elhatárolódott” önnön előéletétől és az Orbán-kormány egynémely intézkedésétől.

Ami Navracsicsot illeti, némileg lecsupaszítva – marad a kultúra és az oktatás –, de lapzártakor minden amellett szól, hogy meg fogja kapni. Kicsit persze Magyarország megítélését is mutatja, hogy az övé lesz a legkevésbé izgalmas tárcák egyike, éppenséggel lehetett volna igazságügyi biztos is, ám azt a megbízást egy cseh asszony, Věra Jourová kapta. Mindegy, megszokhattuk, hogy nekünk (Orbánnak) nem osztanak lapot.

A most következő részt nem lábjegyzetnek szánom. A bizottság, noha forma szerint rendeleteket javasol és hajt(at) végre, régen nem az, amikor elnökének, a legendás Jacques Delors-nak a karmesteri pálcájára táncoltak az állam- és kormányfők. Ő tíz teljes éven át – 1985–95 – volt a bizottság elnöke (gyakorlatilag parlamenti felügyelet nélkül), és irányt adott annak, amit ma fokozott integrációnak nevezünk. Soha olyan erőteljes személyiség nem ült az elnöki székben, mint ő.

Barroso a maga ugyancsak tíz évével végképp nem Delors-hoz mérhető egyéniség. Annak a ténynek, hogy a bizottság őalatta eljelentéktelenedett, valóban vannak szerkezeti-szervezeti okai (részben a tanács, részben a parlament megerősödése), de ez a portugál politikus soha nem tüntetett azzal, hogy van jövőképe. Igaz ugyanakkor, hogy Delors-nak könnyebb dolga volt. Barroso belecsöppent a csoportos bővítésbe, és aztán rászakadt a válság is. Ennek legyűrésében „merkeli” szerepet játszott, amennyiben az IMF és az Európai Központi Bank társaságában egyfolytában azt erőltette, hogy a bajba jutottak aránytalanul magas árat (brutális kiadáscsökkentés) fizessenek a mentőcsomagokért.

Azt mondja, nem őbelőle hiányzott a jövőkép, hanem az igazi Európa-pártiakból. Hagyták, hogy egyre inkább az euroszkeptikusok írják a kottát, előreengedték a populistákat, az idegengyűlölőket, miközben valamennyi vádjukat és átkukat a „brüsszeli bürokráciára” zúdították.

Barroso más sarkokban is veszélyt lát. Kicsit eufemisztikusan ugyan, de búcsúzó sajtóértekezletén azt tanácsolta utódjának és barátjának, Junckernek, hogy ne hagyja a bizottságot „elpolitizálódni”. Mit is jelent ez? Azt, amit számos, nem európai elkötelezettségű kormány üzen a „saját” biztosainak: képviseljék a nemzeti érdekeket Brüsszelben. (Ilyen a magyar és a brit.) Barroso szerint ha ilyesmi előfordul, az eleve delegitimálhatja a bizottság jogi és technikai természetű döntéseit. Igaza van.

Túl ezeken az általánosságokon, Barroso bizonyosan nem irigyli Junckert, aki nyomban kap egy hatalmas „hátizsákot”. Csak néhány példát hoznék fel. A költségvetési fegyelem be nem tartásában Franciaországhoz most már Olaszország is társult. Azután ott van az Oroszországot sújtó szankciók és válaszszankciók egész kérdésköre. Egy további, roppant kínos probléma a brit konzervatív kormány eltökéltsége, hogy korlátozza a munkaerő szabad áramlását. Ez része volna annak a tágabb projektnek, amelyben London újra akarja tárgyalni kapcsolatát Brüsszellel, egyszóval az egész unióval, amire a túloldalról kevés készség mutatkozik.

Juncker a szó szoros értelmében beleesik egy darázsfészekbe, ám mint sokat látott és sokat tudó ember, talán kezelni is képes ezeket a „kihívásokat”. Közös érdekünk lenne. De végső soron minden az állam- és kormányfők kezében van, akik már régen elszoktak attól, hogy a bizottság diktáljon nekik.