A jólétnek vége
Derült égből villámcsapás: a posztszocialista „Ká-Európa” igazi éllovasa, a kicsi Szlovénia csőd előtt áll. Szinte fogadni lehet rá, hogy noha harcol ellene, külső segítségre, mentőcsomagra fog szorulni – ötödikként az euróövezet tagországai közül, Görögország, Írország, Portugália és Ciprus után. Ha az övezeten kívülieket, például Magyarországot mint uniós tagországot nem számítjuk, és afölött is szemet hunyunk, hogy Olaszország és Spanyolország ugyancsak kapott: ha nem is mentőcsomagot, de mentőkötelet. ACZÉL ENDRE írása.
A függetlenné és önállóvá lett posztszocialista országok közül ez idő szerint hárman rendelkeznek euróval: Szlovénia, Szlovákia és Észtország. Hármuk közül délnyugati szomszédunk csatlakozása volt a legkoraibb és a leginkább magától értetődő. A függetlenné válás pillanatában a szlovének ugyanis a töredékét nem cipelték azoknak a terheknek, mint társaik. Ellenkezőleg, hiszen 1989-ben, még a rendszerváltozás előtt, minden második magyar család Gorenje névre hallgató szlovén hűtőt, mosógépet vásárolt, igaz, nem Ljubljanában, hanem Bécsben.
Az alpesi köztársaságnak nevezett, mindössze kétmillió ember lakta Szlovénia azonban nem akkor kezdett külön eset lenni. Fejlettsége, civilizáltsága, feldolgozóiparának a jugoszláv viszonyok között kirívó exportképessége folytán mindig is kilógott a titói állam tagköztársaságai közül. Cégei és termékei egyszerre élvezték a lábuk előtt heverő összjugoszláv piac és a Nyugattal való szabadkereskedés minden előnyét.
Ám népességi arányaikat sokszorosan meghaladó módon voltak kénytelenek hozzájárulni a belgrádi szövetségi költségvetéshez: a náluknál sokkal fejletlenebbek viszonylagos jólétének a fenntartásához. Ezt persze erőteljesen sérelmezték, ám a fordulat csak akkor következhetett be, amikor a Milošević által diktált szerb hegemóniát végképp nem voltak hajlandóak finanszírozni.
A lufi durranása
A Szlovén Kommunisták Szövetsége „robbantotta fel” a jugoszláv egypártot, Szlovénia jelentette be elsőnek az igényét a függetlenségre, s lett némi háborúskodás után önálló köztársaság. Ebben a folyamatban komoly szerepet vittek az ottani reformkommunisták, amit a nép azzal díjazott, hogy az utolsó kommunista vezetőt, Milan Kučant két ciklusra is megválasztotta az ország elnökének (1991–2001).
A történelmi értelemben is első, független és önálló Szlovénia a kilencvenes évek legelején éppen a kétszeresét termelte meg nemzeti jövedelemben annak, ami Kelet-Közép-Európa átlaga volt; listavezetőként úgy 20 százalékkal többet, mint a harmadik helyen jelölt Magyarország. Minthogy Jugoszlávia nem volt tagja a KGST-nek, alapjában nem a többi szocialista országgal kereskedett, exportpiacai nem vesztek el, áruit továbbra is zavartalanul teríteni tudta, kivált a hajdani jugoszláv köztársaságokban, de Nyugaton is. Kellemes jövőnek nézett elébe, éspedig alapjában úgy, hogy nem szorult rá a privatizáló külföldi működő tőke bevonására. Ellentétben mindenki mással, bankjai, vezető nagyvállalatai nem kerültek idegen kézre, hanem szlovén – de állami – tulajdonban maradtak a mai napig. Érdekes módon a néhai szocialista gazdaságok legfejlettebbjében maradt döntő befolyása az államnak az egész gazdasági-pénzügyi szférára.
A szlovén kapitalizmus, benne az állammal, mint jó, de nagyon konzervatív gazdával másfél évtizeden át szárnyalt. Ha vásárlóerő-paritáson számolunk, egy főre jutó GDP-je ma úgy 50 százalékkal több, mint a magyar. 2004 és 2007 között a szlovén gazdaság évi 5-7 százalékkal gyarapodott. Ám ez a mából visszatekintve csak talmi ragyogás volt, mert a szlovéneket is elkapta az évezredforduló utáni pénzbőség, az olcsó hitelek csábítása. Az ország kicsisége folytán kevesen figyeltek ugyan fel rá, de a szlovéniai ingatlanfejlesztés idővel spanyol és ír arányokat kezdett ölteni, ennek minden következményével egyetemben.
Amikor beütött a 2008-as pénzügyi válság, az ő lufijuk legalább akkorát durrant, mint a spanyol vagy az ír: az ország összes építőipari vállalata csődbe ment, a nagybankok meg sok milliárd eurós (magyar forintban legalább kétezermilliárdos) behajthatatlan kinnlevőséget könyvelhettek el. Innentől kezdve minden a jól ismert forgatókönyv szerint alakult: az állam, önnön adósságának rovására, kezdte tömni a pénzt az általa legalább 50 százalékban birtokolt nagybankokba (a legnagyobb hitelező, a Nova Ljubljanska épp nemrég kapott egy akkora injekciót, amely a költségvetésre vetítve magyar pénzben körülbelül 280 milliárdnak felel meg), önmagát meteorikus sebességű eladósodásba sodorva.
A válság előtt a teljes szlovén államadósság a GDP 22 százalékát tette ki, ma 50 felé halad, ami magyar és más mércével mérve még mindig nagyon nem sok, de az üteme finoman szólva is megriasztotta a piacokat. Olyannyira, hogy nemrég Szlovénia – amelynek államkötvényeit a három nagy hitelminősítő két fokozattal a bóvli fölé sorolta be, azaz értékelte le – a tízéves lejáratú kötvényt szinte ugyanolyan (7 százalék körüli) hozam mellett tudta értékesíteni a piacokon, mint a magyar kormány, ami persze tarthatatlan. Ha másért nem, hát azért, mert az ország, miképpen a miénk, recesszióban van (három éven belül már a másodikban), idénre akár 2 százalékkal is zsugorodhat a GDP, azaz ilyen gazdasági teljesítmény mellett a kötvények kamata kitermelhetetlen.
A nép nemet mond
A jólétnek vége. A kör ördögi. Forrásszűkében levő kormányokhoz forrásszűkében levő bankok társulnak. Ahhoz, hogy a bankokat megmentsék, s ezáltal a gazdaság normális vérkeringését fenntartsák, források kellenek, amelyek viszont csak bércsökkentéssel, bérbefagyasztással, a jóléti és a szociális kiadások visszafogásával, nem kevésbé adóemeléssel teremthetők elő. És: privatizációval.
Az állami szektor erejéből táplálkozó szakszervezetek együttműködőek ugyan (belementek a közszféra 8 százalékos bércsökkentésébe, az indexálás eltörlésébe), de csak egy bizonyos pontig. A nép például tavaly leszavazta a nyugdíjkorhatár felemelését, és ha a munka törvénykönyvét a munkáltatók javára akarnák majd módosítani, egy népszavazáson az indítvány ugyanilyen sorsra jut.
Ami a privatizációt, a külföldi működő tőke bevonását illeti, a rangsor élén a három legnagyobb bank, a nemzeti légitársaság és a legnagyobb biztosító áll. Amitől a szlovének a legjobban idegenkedtek, be fog következni. De egy csomó más vállalatnál is. Az idegen tulajdon eddig a GDP arányában eddig úgy 30 százalék volt (Szlovákia esetében ez az arány 50-hez, Észtország esetében a 80-hoz közelít); ez most felborulhat. Az ország IMF/EU-segéllyel való kimentése azonban jóval gyorsabban teremt forrást, mint egy reformfolyamat, ráadásul nem is volna az euróövezetnek drága. Elvinne pár milliárdot, de mi ez a görögöknek, íreknek, portugáloknak juttatott százmilliárdokhoz képest?
