A hét aforizmája
Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj. A XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:
Amikor egy évszázad valamely eszmétől vezéreltetve halad előre, olyan, mint a sivatagban menetelő hadsereg. Jaj a hátul kullogóknak! Aki lemarad, az elveszett.
Alfred de Vigny
(Loches, 1797. márc. 27. – Párizs, 1865. szept. 17.)
Francia költő.
Ősi nemesi család sarja. Tizenhat éves korában katonai pályára lépett, de 1827-ben elhagyta a hadsereget és Párizsba költözött. Itt csakhamar az irodalmi élet legjelentősebb alakjai közé került, Victor Hugo köréhez tartozott.
Történelmi regénye a Cinq-Mars összeesküvése (Cinq-Mars, 1824) nagy visszhangot keltett. Az első romantikus dráma szerzője, a Shakespeare nyomán írt Othello (1829) sikerét csak Hugo Hernanija homályosította el.
Vigny filozófiai töltésű költői és drámai műveinek alapgondolata az, hogy az ember magányra, boldogtalanságra született, visszhangozza a pascali gondolatot, amely szerint „az ember el van ítélve”. Mózes című komor hangvételű versében a „kiválasztott” tragédiáját jeleníti meg, s ugyanezt a témát dolgozza fel Stello (1832) c. regényében és Chatterton (1835) c. drámájában is. A kiválasztott – a költő – csak boldogtalan lehet az ellenséges, őt meg nem értő társadalomban.
A romantika természetszeretete, a természet és az emberi érzelem egységébe vetett hit Vignynél felbomlik. A költő szerint a természet közömbös az emberi szenvedés iránt. Pesszimizmusán azonban győz a humánum. A Tengerbe vetett palack (Bouteille á la mer, 1853) c. költeménye az ember teremtő erejébe vett hit himnusza.
Élete utolsó éveiben magányos visszavonultságban írt legszebb filozófiai költeményeit csak halála után adták ki Sorsok (Les Destinées, 1864) címen.
A szimbolista költők elődjüknek tekintették.
