A francia „ni-ni” – A szélsőjobb vándorútja oda s vissza

Évtizedeken át egyértelmű volt a képlet: Franciaországban működött Nyugat-Európa egyik legerősebb szélsőjobboldali mozgalma, míg Németországban talán a leggyengébb. A 2017-es esztendő azonban komoly újdonságot hozott, mert a két szélsőjobboldali erő a „félúton találkozott”. Ez magyarázza, hogy míg a német Alternatíva Németországért (AfD) számára a 13 százalékos választási eredmény példátlan siker volt, a francia Nemzeti Front (FN) számára hatalmas csalódás. Franciaországban a szélsőjobboldal nem szép eredményeket akar elérni, hanem hatalomra akar kerülni. Mai válságának fő oka éppen az, hogy ez még mindig lehetetlen.

Még a napi politikai események is mintha szinkronban történnének a két pártban. Az AfD társelnöke, Frauke Petry nem lépett be a parlamenti frakcióba, míg az FN második embere, Florian Philippot magát a pártot is otthagyta. Mindkét esetben a „mérsékelt szárny” vezetője távozott, bár a francia helyzet kicsit bonyolultabb ennél. Nem egyszerűen az FN stratégiájának megváltoztatásáról van szó, ami miatt Philippot távozott, hanem visszatérésről a „gyökerekhez”. Megértéséhez hosszabb pillantást kell vetnünk a párt történetére.

Viszonylag kis publicitást kapott, amikor 1973-ban megalakult a Front national pour l’unité française (Nemzeti front a francia egységért) nevű politikai párt. Alapítólevele leginkább a 19. század végi úgynevezett forradalmi jobboldal ideológiai alapvetésére támaszkodott, s irányvonala az elkövetkező két évtizedben alig változott. E szerint Franciaország erkölcsi és szellemi válságban van, a gazdasági krízis pedig elsősorban a tősgyökeres franciákat, a kistermelőket, a kiskereskedőket sújtja. A szociális válság kiegészül a közbiztonság romlásával és a munkanélküliség növekedésével, melyekért elsősorban a bevándorlók a felelősek. Veszélyben a nemzet. Ennek fő oka természetesen az összeesküvés, melynek aktivistái az idegenek, a zsidók, a „négyek bandája” (a korabeli négy nagy párt: a gaulle-isták, a konzervatív-liberálisok, a szocialisták és a kommunisták), a brüsszeli technokraták, az emberi jogok védői és így tovább. A párt emellett igazi ultraliberális gazdasági és szociális politikát képviselt: minimális államot, leszámolást a lusta közszolgákkal, a szakszervezeti jogok jelentős visszanyesését. És természetesen azonnal meg kell állítani a bevándorlást és be kell vezetni csak a fehér franciáknak járó szociális juttatásokat.

Jól láthatóan az FN nyers szélsőjobboldali, de a szó szoros értelmében nem fasiszta vagy éppen náci párt volt. Más kérdés a tényleges populáció, amely összeverődött benne: a szélsőséges félkatonai szervezet, az OAS volt tagjai, egykori Waffen-SS-ek, szkinhedek, neonácik és az úri közönség más jeles képviselői fordultak meg a környékén szép számban. A nyolcvanas években aztán előretörtek, valóban felkerültek a politikai térképre. Ez az akkori kulturális ellenforradalom légkörében történt, elsősorban a szocialista-kommunista baloldal 1981-es hatalomra kerülése, majd az első másfél-két évben folytatott politikájának segítségével. Az államosítások, a nagyívű szociális intézkedések és a példátlanul nagyvonalú bevándorlási politika idején járunk.

Az FN eredeti szavazótáborát a lehető legjobboldalibb választói bázist jelentette. Azok szavaztak rájuk, akik túlzott puhasággal vádolták a jobboldali pártokat, melyek az országra hozták a „kommunista pestist”, azaz a kollektivizmus, az államosítások politikáját. Ez szerintük még kiegészült azzal, hogy főleg a családegyesítő bevándorlás szabályainak jelentős lazítása és a kitoloncolások megtiltása révén „kinyitották az országot az arabok és a négerek előtt”. Tipikus szélsőjobbos csoportokról beszélünk, a „petits Blancs-ról”, a fehér kispolgárok rétegéről, a „butikok népéről”, akik aztán kiegészültek Párizs legelőkelőbb negyedeinek nagypolgári szavazóival és hervadó XVI. kerületi dámáikkal. Ez a klasszikus, keményen jobboldali tábor gyűlölte a zsidó, protestáns, „idegenszívű”, tartósan ott élő és más gyanús elemekből álló balosokat.

A nyolcvanas évek közepétől nagyjából a kilencvenesek évek második feléig ez a bázis többé-kevésbé nem változott, inkább csökkent. A választási rendszer igazságtalansága megfosztotta őket a valódi poltikai képviselet lehetőségétől, bár a helyi politikában jelen voltak, a francia politikai elit pedig kisebb alkalmi megingásokat leszámítva teljes karanténban tartotta a pártot. Végül a baloldal teljes hitelvesztése, a politikai elitben való hit gyökeres megrendülése hozta vissza a reflektorfénybe ismét őket, de már egy teljesen más társadalmi bázison. Jóval, de jóval populárisabbá váltak, már nem a kemény jobboldal, hanem a teljes politikai elitet visszautasítók pártja voltak. Ezt a réteget nevezték „ni-ni” („ni gauche-ni droite”, se baloldali, se jobboldali) bázisnak. A magukra hagyott külvárosok, a tömeges munkanélküliséggel sújtott dezindusztrializált területek fehér népe ez, amely a klasszikus recept szerint a szociális válságra, a szegénységre, a kizártságra keresett bűnbakokat.

Nem véletlen, hogy hogy az FN szociál- és gazdaságpoltikája 180 fokos fordulatot vett a régi ultraliberalizmushoz képest. Ma Marine Le Pen az erős állam, a közszolgáltatások, sőt a közszolgák harcos védelmezője. Jól érzi, hogy két témával lehet ma hódítani: a gazdasági liberalizmus és az iszlám veszély bírálatával. Amit például Le Pen az Európai Unió mostani politikájáról mond, azt bármelyik hagyományos baloldali párt is mondhatná: „Az EU a szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve az országra kényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kisiskolákon át a kórházakig.”

A régi vágású fasisztákat tehát felváltják a negyvenes új posztfasiszták a maguk tematikájával, de már olyan környezetben, ahol az egykor sokkoló szavak a közbeszéd elfogadott részeivé lettek. Marine Le Pen legfontosabb célja volt, hogy leküzdje pártja ördögivé tételét. Egyik eszköze volt, hogy sutba dobta az apjára még oly jellemző antiszemitizmust: az európai szélsőjobboldalon egyébként is az apák hagyományos antiszemitizmusa lassan átadja a helyét a fiúk és lányok iszlamofóbiájának, amely ráadásul már nem is egyedül a szélsőjobb megkülönböztető jegye. Ezzel együtt sokat enyhült a párt alig leplezett rasszizmusa és féktelen iszlámgyűlölete is. Marine Le Pen ma már nem egyszerűen az iszlámot, az arabokat vagy a bevándorlást bírálja, hanem az állam világiasságáért száll síkra. Persze ugyanarról van szó, mert az iszlám nem európai, nem francia, semmi keresnivalója az országban. Lényegében ugyanezt mondja a mérsékelt jobboldal jó része is, s ha ehhez hozzávesszük, hogy Le Pen nem közvetlenül az iszlámot támadja, hanem a világiasságot védelmezi, lényegében „demokratikussá” teszi, a rendszerbe építi az idegengyűlöletet.

Ennek az új stratégiának, melynek a legfontosabb képviselője volt a fent említett Florian Philippot, most megkérdőjeleződött az értelme. „Ha ugyanis ez a »balos« FN sem képes hatalomra kerülni, akkor mi értelme az egésznek?” – kérdik a párt mai káderei. Akkor inkább mondjuk azt, amit gondolunk. Hagyjunk fel a szociális beszédmóddal, térjünk vissza a gazdasági liberalizmushoz, és főleg hozzuk vissza a régi FN jóval keményebb bevándorlóellenességét. Ráadásul az egyre inkább jobbra sodródó közvélemény miatt akár hasonló nézeteket valló más jobboldali erőkkel való összefogás sem lenne lehetetlen. Mert az 2017-ben egyértelműen kiderült, hogy az FN egyedül sohasem fog hatalomra jutni.

Egyelőre magának Marine Le Pennek a vezető szerepét nem kérdőjelezték meg, de nagyon is kérdéses, hogy ő maga le tudja vagy le akarja-e vezényelni a visszatérést az eredeti FN-hez. Marine nem az apja. Kissé bulváros, de érdekes könyv jelent meg a kampányban róla azzal a beszédes címmel, hogy Egy bohém burzsoá a fasiszták között. A pártelnök távolról sem a fasiszta szubkultúrából érkezett, nem is igen beszéli a nyelvüket, és aligha ért egyet velük jó pár kérdésben. Az apjával, az apja nézeteivel való szakítás politikai érdekeket is szolgált persze, de nem volt teljesen őszintétlen.