A disszidens – egy kínai Nobel-békedíjas halálára
Liu jelentős politikusa volt a nem jelentős kínai ellenzéknek. Ellenzékről, főképp jórészt illegalitásban működő ellenzékről persze óvatosan kell az ilyesmit kijelenteni. Akár több évtizedes jelentéktelenségből is jelentőségre lehet jutni napok alatt. Hogy aztán a hatalomban mi lesz, az mindig más történet.
Liu jelentős politikusa volt a nem jelentős kínai ellenzék egy nem jelentős részének, a demokratikus vagy liberális ellenzéknek. Kínai demokratákról vagy liberálisokról persze szintén óvatosan kell beszélni. A Távol-Keleten a legdemokratikusabb és legliberálisabb rezsimek is igen erős helyi sajátosságokkal bírnak. Liu 1989 embere volt, vagyis a demokratikus vagy demokratikusabb Kína embere. Ott volt a Tiananmen téren még június 3-án. Állítólag maga is tárgyalt az elvonulásról, s maga is felszólította a diákokat az elvonulásra. A tárgyalás és az elvonulás embere volt.
Az események után rövid börtönbüntetést kapott. Ellenzéki lett, disszidens, ha úgy tetszik. A disszidencia akkor és ott értelmiségi szakma volt. Írtak, olvastak, vitatkoztak, szelíd és szolid ellenállási akciókat szerveztek, viszonylag kevesen. Ezért később járt néhány év munkatábor. A legjelentősebb akcióért pedig a végső börtön. Az úgynevezett Charta 08 a csehszlovák Charta 77 mintájára készült, s a kínai politikai rendszer megváltoztatására hívott fel. Liu állítólag nem volt sem a kezdeményezők, sem a megfogalmazók között. Szervező volt, aláírás felhajtó.
Fotó: AP / Mary Altaffer
Mert nagy volt a kapcsolati hálója Pekingben. Mert nagy tisztelet övezte, pedig kukacos ember volt. Eredetileg irodalmár, kritikus, egyetemi ember. Ebből később leginkább a kritikus maradt. S nem csak a rendszert kritizálta, hanem mindenkit, beleértve az élő fát is. Még barátai szerint is disszidens volt a disszidensek között. A Charta 08-cal hatékonyan végigkilincselte a kritizáltjait. Háromszáz aláírás került akkor a dokumentumra. A hatalom fékezhetetlenül berágott. Nem volt már hozzászokva az ilyes demonstrációkhoz, s mindez az olimpia, a nemzeti büszkeség csúcsra járatásának az évében.
A hatóság rajta volt az ügyön. Liut már azelőtt őrizetbe vették, hogy a dokumentumot publikálták volna. Ő lett a szimbóluma a Charta 08-nak, őt börtönözték be egyedül. 2009-ben 11 évre ítélték. 2010-ben Nobel Békedíjat kapott.
Liu hatása a szélesebb kínai közvéleményre érzékelhetetlen. Valamennyi publicitása volt az ügynek, a politikai érdeklődést tanúsítók tudtak és tudnak róla. A Nobe-békedíj pedig, ha ellentmondásosan is, de hatott a parvenü közönségre. Ami azonban a lényeg lett volna, az üzenet, a program, a gondolat, az már nem hullott termékeny talajra, ha egyáltalán földet ért.
A kínai társadalomban oly mértékben nincsenek elkülöníthető, alternatív politikai mozgások, hogy az már-már emészthetetlen. Ha időnként ilyesmi tetten érhető, azt is leginkább a nacionalizmus, vagy még pontosabban a Japán-ellenesség váltja ki. Nagyon nehéz olyan ténygarnitúrát összeszemezgetni a kínai életből, amely alátámasztaná az ideológiát, mely szerint a piacgazdasági reformok törvényszerűen hozzák felszínre a demokratikus politikai reformok igényét. A demokrata hitetlenkedés aztán új feltételeket szül. E gondolat egyik útja, hogy további reformok kellenek, s aztán majd biztos jön a demokratikus momentum is. A másik, hogy ha törés állna be a gazdasági sikerekben, az talán kikezdené a hatalom legitimitását. Hogy ezekben a gondolatokban van-e életerő, az persze a jövő zenéje. Az a muzsika, amely egyszer majd akár Kínában is felcsendülhet Liu Xiaobo tiszteletére, bár ennek ma nem látszanak a jelei. Addig azonban ő főként a Nyugat hőse. A miénk.
