A császárság előszobája

A Nemzetközi Valutaalap vezetői először október végén, a Világbank tokiói tanácskozásán háborodtak fel, amiért a hitel-megállapodás eddigi halogatását a kormány úgy használja fel a pénzügyi összeomlás elkerülésére, hogy aközben a magyar közvéleményt folyamatos kampánnyal hergeli a valutaalap ellen. Ám Orbán Viktor valószínűleg azt hitte, ha lecseng a durva hirdetési és plakátkampány, Varga Mihállyal pedig egy parlamenti válasz keretében – amúgy suba alatt – beismerteti, hogy az IMF semmi olyasmit nem kért a magyar kormánytól, amit ezek a transzparensek a belföldi publikum kedvéért oly látványosan elutasítottak, akkor a fegyelmezett hivatalnokok majd napirendre térnek a sértések felett, s diplomatikusan mosolyogva újra tárgyalóasztalhoz ülnek. Nem így történt. A valutaalapnak elege lett ebből a szélhámos vircsaftból, amely visszaél a türelmével, s immár veszélyezteti szakmai és politikai reputációját. Tehát mindaddig nem adnak időpontot a tárgyalások folytatására, nem küldenek delegációt Magyarországra, amíg a kormány nem jelzi világosan, hogy „értékes partnernek tekinti” az IMF-et, és nem kötelezi el magát a növekedést elősegítő intézkedések mellett.

A külkapcsolatokért felelős igazgató megfogalmazása nem hagy kétséget afelől, hogy a nemzetközi szervezet lényegében bocsánatkérést vár el a magyar kormánytól. Csak hát Varga Mihálynak erre nincs felhatalmazása, ezért először megint előjön a „Van élet az IMF-en kívül” rossz szövegével, aztán gyorsan helyesbít, dehogyisnem akarunk mi megállapodni, csak értsék meg a szándékainkat. A baj viszont épp az, hogy megértik. Orbán még legalább jövő márciusig, vagyis a jegybankelnök mandátumának lejártáig folytatná az időhúzást, amikor aztán hozzányúlhatna az MNB valutatartalékához. Ezt a gazdasági koncepciónak aligha tekinthető szándékot ma már minden független elemző látja, és óva int valóra váltásától, mert ez a lépés az amúgy is sérülékeny forintnak bizonnyal megadná a kegyelemdöfést. Most csak azért működik a piaci finanszírozás, mert a magyar állampapírok világviszonylatban kirívóan magas kamatai még vonzóak – vagyis aggálytalanul folyik az ország további drasztikus, hosszú távú eladósítása.

A kormány gazdasági zsákutcába manőverezte magát. Az Orbán-rezsim a világ szemében szavahihetetlen, ráadásul mai politikai gyakorlata egy sajátos önkényuralmi rendszer perspektíváját vetíti előre. Elég belenézni az utóbbi napok meghatározó német sajtójába; a magyarországi folyamatok a Spiegeltől a Die Zeit-en át a Die Welt-ig egységes megítélés alá esnek – a cikkek „lopakodó hatalommegragadásról”, „hatalmi manipulációról”, „a „magyar társadalom orbanizálásáról” szólnak. A választási regisztráció pedig különösen kritikus visszhangot kelt a világsajtóban, természetesen a konzervatív lapokban is. Magyarországot az európai politika mainstreamje mindinkább leírja, mert már semmi esélyt nem lát arra, hogy észre térítheti Orbánékat.

Mára a másfél év múlva esedékes választás tisztasága is kétségessé vált. Holott eddig legalább csendes diplomáciai remények fűződhettek a kurzusváltáshoz; a fejlett demokráciák világa abban bízott, hogy a magyar ellenzék különféle erői – leszámítva persze a szélsőjobbot – képesek meghaladni nézeteltéréseiket, és élve a Fidesz támogatottságának jelentős csökkenéséből következő lehetőséggel, egységes kormányváltó akarattal lépnek fel ellene. Nem mellesleg: az ellenzéki összefogás egyre jobban érzékelhető társadalmi elvárás is – és kívülről nézve épp ezért nehéz megérteni, hogy a pártok, illetve hangadóik némelyike miért igyekszik legalábbis egyelőre kibújni a közös felelősség alól. Minap például egy szocialista képviselő – miközben pártjának elnöke okos türelemmel beszél az együttműködés lehetséges módozatairól – terjedelmes napilapinterjúban bizonygatta, hogy az Együtt 2014-be „olyan pártokat toboroznak, melyeknek szavazótábora van, de önbecsülése semmi”, és ezért ne várják el „a megmondó emberek”, hogy „az MSZP hozza a tömeget meg a frakciót”, hiszen sehol sem hallotta, hogy a párt „értékközössége egybeesik a Bajnai-csapatéval”. Anélkül, hogy túlértékelnénk őket, az ilyen megnyilatkozások egyrészt mégis arra vallanak, hogy a szocialisták még mindig szeretnek többfelé beszélni, másrészt akadnak köztük, akik nem értik vagy nem akarják érteni, miről szól az új politikai közép megteremtésének parancsolata. A legkevésbé sem elvtelen szövetségről, nem egymás ki- és felhasználásáról, nem a szavazótáborok lenyúlásáról; hanem arról, hogy az ország drámai helyzete miatt elengedhetetlen választási győzelemhez meg kell haladni a partikuláris pártérdekeket. A stabil kormányzáshoz ugyanis nem elég éppen hogy nyerni – alkotmányozni képes többségre lesz szükség. Hogy az LMP miként fog átlépni saját árnyékán (ha egyáltalán megteszi), az – látva a párt mai bázisát – sokkal kevésbé fontos, mint a feljövőben lévő szocialisták nélkülözhetetlen hajlandósága egy minél kiterjedtebb, programalapú összefogásra.

Már most is a „császárság” előszobájában élünk, de ha 2O14-ben az orbánizmus hatalmon marad, a köztársaság sorsa végképp megpecsételődik.