A Clinton-szobor árnyékában

2009. november 1-jén az amerikai exelnök, Bill Clinton személyesen vett részt életnagyságú szobra felavatásán Priština központjában. Felemelt bal kezével barátságosan int (mint a szobor) a már második függetlenségi évüket élvező koszovóiaknak, mögötte az amerikai zászló és a volt szerb tartomány EU-s lobogója. Előtte vendéglátóival, Fatmir Sejdiu elnökkel és Hashim Thaçi kormányfővel végighajtott a szintén róla elnevezett sugárúton.

Clintonnak köszönhetik a koszovói albánok (az új állam lakosságának több mint 90 százaléka), hogy hosszú és véres tüntetések, fegyveres összecsapások után a NATO Szerbia elleni 1999-es bombázásai megállították a szerb katonai, rendőri és félkatonai egységeket, és Slobodan Milošević szerb elnök kapitulált. Aztán hamarosan Hágában kötött ki. Kilenc évvel később Koszovó kikiáltotta függetlenségét.

A függetlenség hetedik évfordulójának megünneplése február 17-én már nem hozott ilyen önfeledt tüntetést. Nemcsak azért, mert a főváros polgármestere, az ellenzéki Önrendelkezés párt egyik vezetője, Shpend Ahmeti igyekezett – a hatalmon levő koalíció függetlenségi harcának érdemeit háttérbe szorítandó – szerényre venni a dolgot. A felhőtlen ünneplésnek sokkal komolyabb akadályai vannak: a nyomorúságos gazdasági helyzet, a még mindig érezhető nemzetközi elszigeteltség, az albán–szerb viszony és a koszovói társadalom belső feszültségei. És mindezek szüleménye: a tömeges illegális kivándorlás.

Adem Demaçi író, Koszovó Mandelája, aki 29 évet töltött jugoszláv/szerb börtönökben, mert az albán kisebbség jogaiért harcolt, és aki a megboldogult Ibrahim Rugova írótársával (a tartomány elnöke volt) a békés ellenállás történelmi alakja, csalódottságának adott hangot: „Európa segített nekünk, hogy önállósuljunk, hála neki, de félúton megállt.”

Az Európai Unió tagországai közül öt még mindig nem ismerte el Koszovó függetlenségét: Spanyolország, Görögország, Ciprus, Románia és Szlovákia. Első pillantásra látszik, mi a közös bennük: a belső etnikai feszültségtől való félelem, amelyet a szakadár szerb tartomány példája csak szítana. Ennek egyik következménye, hogy a koszovóiak még mindig nem utazhatnak vízum nélkül az unióba. A mostani prištinai kormány illetékesei szerint ha ez a diszkrimináció megszűnne, ellenőrizhetőbbé válna a még mindig illegális bevándorlás. Azok viszont, akik most akarnak bejutni az unióba, és visszautasítják őket, priuszt kapnak, és elzárják maguk előtt a lehetőséget, hogy a vízumkényszer feloldása után – az optimista prištinai kormány szerint egy éven belül – szabadon beutazhassanak. A csalódott és éhező tömegek nyilvánvalóan nem nagyon hisznek már a politikusoknak, és hónapok óta özönlenek Szabadka, Magyarország és a végső cél (Ausztria, Németország) felé.

Ezt megelőzendő Atifete Jahjaga, az alig 40 éves államfő (a Balkán első női elnöke) a főváros főterén személyesen próbálta a kivándorlókat visszatántorítani a kitelepüléstől. Nem sok sikerrel, többen is bekiabáltak: „Adj munkahelyet, és maradunk!”

A munkanélküliség elképesztő mértékű Koszovóban: 30 és 40 százalék közötti, a fiataloknál több mint 70 százalék! A tavalyi választási kampányban Hashim Thaçi 200 ezer új munkahelyet ígért, az akkori ellenfele, Isa Mustafa szerényebb volt, csupán 120 ezret. Ehhez csekély 20 százalékos (!) GDP-növekedés kellene.

Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy Koszovó gazdaságának motorját a több százezer Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkás adja. Brüsszel központjában például a vendéglők, italozók tetemes része koszovói albán tulajdonban van. Vagy Prágában, a Vencel téren található összes ékszerbolt (és van néhány belőlük). Az 1998–99-es, szerbek ellen vívott gerillaháború idején az ottani tulajoknak 3000 márkával kellett „önként” hozzájárulniuk az UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg, vezetője a későbbi miniszterelnök, Hashim Thaçi, háborús neve: a Kígyó) költségeihez. Erre a jelenlétre építkezik a koszovói albán maffia is, amely az egyik legerősebb Európában.

Priština egyébként a szervezett bűnözés (kábítószer, fegyverek, emberi szervek) egyik fontos tranzitállomásának számít. Maga Hashim Thaçi érintettségét is vizsgálták, de vádemelés nem történt. Nemzetközi nyomásra a közeljövőben valószínűleg létrehozzák a háborús bűnöket kivizsgáló különleges bíróságot. Ilyenek léteznek már régóta Szerbiában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában. Az általános korrupció és nepotizmus miatt azonban a koszovói bíróságok hitele is szinte a nullával egyenlő. Ehhez a „bizalomhoz” nem járul hozzá, hogy több nemzetközi szervezet (UNMIK, EULEX, EU Misszió) szintén korrupciós ügyekbe keveredett, még a szervezett bűnözés kivizsgálására idetelepített nemzetközi rendőr/jogász csapat (EULEX) ellen is vizsgálat folyik.

A létbizonytalanság érzését fokozza az állandó albán–szerb feszültség: a kettéválasztott Kosovska Mitrovica ennek a szomorú szimbólumává vált. A legújabb válság akkor robbant ki, amikor a pravoszláv karácsony napján albán tüntetők (főleg nők) megakadályozták egy rokonaikat látogató szerbeket szállító busz továbbhaladását. A koszovói kormány szerb nemzetiségű tagja (ilyen is van), Aleksandar Jalbanović vadállatoknak nevezte a tüntetőket. Utána rögtön bocsánatot kért, de már késő volt: tüntetések, összecsapások következtek. Az eredmény: Isa Mustafa kormányfő menesztette a szerb minisztert.

A szerb–albán viszony egyik szürreális része viszont nagyban elősegíti a kivándorlást. A belgrádi kormány Brüsszel nyomására tárgyal, sőt meg is állapodik Prištinával, de esze ágában sincs elismerni az új ország függetlenségét. Sőt a koszovói téma mindig is a nacionalista/soviniszta érzelmek felkorbácsolásának elapadhatatlan forrása. Egyfajta szerb Trianon. A mostani szerb kormány, amelynek főszereplői maguk is nyakig benne voltak a Koszovó ellen indított rendőrségi/katonai hadjáratban, ezt gyakran be is veti. Paradox módon ebből fakad, hogy ha nincs koszovói állam, és a tartomány Szerbia része, akkor az ott élő emberek szerb állampolgárok. Ennek alapján kapnak (egyszeri) úti okmányt, és mehetnek Szabadka felé.

A koszovóiak elvándorlásához az utóbbi időben az etnikai feszültség mellett valószínűleg a vallási is hozzájárul. A lakosság nagy része, ha éppen vallásos, akkor muzulmán, a keresztények elenyésző kisebbségben vannak. A radikális iszlám hirdetői megjelentek Koszovóban is, és egyik legmilitánsabb részük, a vahabiták már több intézménnyel is rendelkeznek az országban. A koszovói rendőrség néhány hónappal ezelőtt több tucat személyt letartóztatott terrorcselekmények kitervelésének gyanújával. Több koszovói állampolgárról tudni, hogy Szíriában és Líbiában harcol. A helyzetet bonyolítja, hogy a vallási szekták sok esetben összefonódnak a szervezett bűnözéssel.

Hát innen menekülnek a gazdasági bevándorlók.