A brit vétó
Az Európai Unióban máig élő vétójognak az az értelme, hogy a tagországok csak konszenzusos döntést hozhassanak. Nagy-Britannia a múlt pénteken élt ezzel a joggal, mert a német–francia „védnökség” alatt kidolgozott kormányközi szerződés nem szavatolt kellő védelmet a brit nemzeti érdekeknek. És mi történt? 23 tagország brit egyetértés nélkül is elfogadta a szóban forgó szerződést, szóval a szigetország nem nyert, hanem vesztett. Ennek ugyan lehetnek nagyon kellemetlen következményei – végtére is a vétójogot biztosító uniós alapszerződés érvényben van, ergo perek sora következhet –, de minthogy Nagy-Britannia kívül van az euróövezeten, az övezeten belüliek azt csinálnak nélküle, amit akarnak. Egyebek között felkérhetik az euróval nem rendelkezőket (mások mellett bennünket is), hogy csatlakozzunk a kormányközi szerződéshez. ACZÉL ENDRE írása.
Az európai integráció – nevezzék bár a szervezetét Közös Piacnak, Európai Gazdasági Közösségnek vagy Európai Uniónak – fél évszázada Nagy-Britanniával van elfoglalva. Amikor 1963-ban – további nyolc évre – vétót jelentett be a szigetország tagfelvételi kérelmével szemben, De Gaulle tábornok, francia köztársasági elnök máig érvényes szavakat használt. Úgy minősítette az akkor még Amerikához, az atlantizmushoz erősen kötődő briteket, mint akik „természetükben, [kormányzati] szerkezetükben, értékeikben” a kontinens országaitól, népeitől alapvetően különböznek, és ezért nincs helyük az EGK-ban. 1971-ben már lett, de a rákövetkező évek – kivált a thatcheriek – az angol különkövetelésektől voltak hangosak.
A De Gaulle által említett sajátos természet abban manifesztálódott, hogy a londoni kormányok mindig sokallták, amit a közösbe kellett tenniük, és mindig kevesellték, amit onnan kaptak. Az agyukban a közösségi érdek sehogyan sem tudott fészket verni; az egyéni érdek mindig mindent felülírt. Nem kellett nekik az euró, nem kellett Schengen meg a többi sem.
Hosszas munkáspárti kormányzás után most Nagy-Britanniának megint konzervatív vezetésű (bár koalíciós) kormánya van, s ez élén David Cameronnal olyan pártot tudhat maga mögött, amely a közvélekedés szerint „euroszkeptikusabb” minden elődjénél. Ennek megfelelően a miniszterelnök azt mondja, hogy ő ugyan támogatja a Merkel–Sarkozy-duó által pártfogolt szorosabb európai integrációt, feltéve, hogy semmit nem kell fizetnie, semmit nem ad fel a szuverenitásából, és a tetejébe mindenbe beleszól, mindenben kikérik a véleményét.
Ez nemcsak komikusan hangzik, az is. Fogalmi önellentmondás van benne. Aki híve a mélyebb integrációnak, az pontosan tudja, hogy szuverén jogaiból egy részt mindig át kell engednie valamilyen nemzetek fölötti szervnek. Az adott esetben a „huszonhármak” (Nagy-Britannia, egyelőre Csehország, Svédország és Magyarország nélkül) abban állapodtak meg, hogy költségvetési, azaz adó- és kiadás- politikájukat központi ellenőrzés alá helyezik, és olyan bevételi forrásokat keresnek, amelyekről régóta szó van ugyan, de eddig nem nyíltak meg.
