A balkáni út

NYÁRY KRISZTIÁN

Tele volt a balkáni út menekültekkel. Egykori forradalmi vezetők, harcokban kimerült katonák keveredtek a terror elől menekülő civilekkel. Csak a török határ felé mehettek, minden egyéb, a hazájukkal szomszédos országban életveszélyben lettek volna. Mindegyikük tovább akart menni egy nyugati ország felé. A sok férfi közé kevés nő vegyült, lányaikat és feleségeiket még az idegen hadseregtől megszállt hazájukban is nagyobb biztonságban remélték, mint az ismeretlen országban, ahová igyekeztek.

Több ezren gyalogoltak nagyjából ugyanazon az úton, amely ma is tele van az országukat elhagyni kényszerülők tömegeivel. Csak éppen ők az ellenkező irányban haladtak. 1849 őszén magyar honvédek, az oldalukon harcoló olasz és lengyel önkéntesek és a forradalmi kormány hívei vonultak a Török Birodalomhoz tartozó román fejedelemségeken át a Balkán belseje felé. Nem tudták, mi vár rájuk, de mindannyian a sorsuk jobbra fordulását remélték. Csalódniuk kellett: nem szabadságharcosokként, hanem földönfutó, politikai kockázatot jelentő menekültekként fogadták őket, s közülük több ezer főt ideiglenes menekülttáborba zártak Vidinben, a mai Bulgária területén.

Egyikük, Makay Sándor a Szemere-kormány tisztviselőjeként kényszerült menekülni. A vidini táborban töltött hónapjairól 1850-ben számolt be. „Már csak magában a határ átlépése is igen nagy aggodalmat költe fel bennük, mert még akkor nem tudhaták, mint fog velük bánni a török” – írta az érkezésről.

Ez utóbbi hamar kiderült: az ötezer fős vidini tábor szabadtéri börtön volt sáncokkal körülvéve, ahonnan tilos volt kilépni az érkezőknek. Semmilyen információjuk nem volt a nemzetközi politikai folyamatokról, ezért „a magyar félrabokat folyvást azon különböző alakban meg-megjelent hír rettegteté (...) hogy az átvételükre kiküldött orosz és osztrák katonaság már jön a gőzösön, mi nagyobb félelemben tartá őket, mint ha büntetendő foglyokként lettek volna a török kezében”.

Mások attól féltek, hogy a törökök nem fogják megengedni, hogy továbbutazzanak Nyugat-Európa vagy Amerika felé, hanem Törökország belsejébe száműzik őket, ahol nyomor vár rájuk. Amikor elindultak, abban bíztak, hogy az Oszmán Birodalom – Oroszország katonai ellenfele a Kaukázusban – szövetségesként fogadja őket, éppen ezért „személyeiknek a török által történt letartóztatása, lebilincseltetése jobban epeszté őket, mint ha halálos ellenük által fűzettek volna rabszíjra”. Unatkozó vidéki basák packáztak velük, durva rendőrtisztek élték ki rajtuk hatalmi vágyukat. A török hatóságok nem készültek vagy nem is akartak készülni a menekültek érkezésére. Az ellátást nem sikerült megszervezniük, az ősz elején érkező hontalanok októberben már fáztak éjjelente, nem sokkal később pedig nappal is. Kevés volt a sátor, a többség a szabad ég alatt aludt, bár a tisztek egy idő után engedélyt kaptak rá, hogy a tábor vályogépületeiben földre terített gyékényeken háljanak. Magukkal hozott ruháik ekkor már piszkosak és rongyosak voltak, de esélyük sem volt, hogy újakat szerezzenek. Élelmet – főleg nyers birka- és kecskehúst, birkazsírt, hagymát és rizst – ingyen kaptak, s ezt maguknak főzték meg tábori kondérokban.

A török állam által biztosított élelmiszer-fejadag napról napra csökkent, a hiányt a menekülteknek saját pénzükből kellett pótolniuk. „Hogy egy kis pénzhez juthassanak, lassanként eladogaták ruháikat, úgyhogy soknak végre már felső öltönye sem volt, s a szó szoros értelmében egy ingre vetkőztette magát, s az így szerzett pénzen gyümölcsöt, dohányt s bort vettek.” A huszárok a lovaikat próbálták pénzzé tenni, de nem sikerült. A török hatóságok „a közlegények lovait minden kárpótlás nélkül elfoglalták, a tisztekét pedig ajándékozási ürügy alatt nem annyira meg, mint inkább elvették”.

A megalázó bánásmód, a rossz ellátás és az egyre kilátástalanabb várakozás hatására a menekültek „megunták a török rabságot és nyomorúságos életet, hogy többen közülök szökési kísérlettel akartak attól megszabadulni s hazájukba visszatérni”. Százötven székely honvéd megkísérelt erőszakkal áttörni a kerítésen, de a török katonák megfékezték őket, és visszaterelték a táborba. A hangadókat megverték és bezárták, de többen közülük újra próbálkoztak. Végül néhányuknak sikerült hamis útlevelet szerezni a korrupt őrszemélyzettől, így ők kijuthattak a táborból.

A csüggedés okozta depresszió, a gyenge élelmezés és a hiányos ruházat mellett a szennyezett víz okozta a legtöbb bajt, a táborban ősz végére hasmenéssel járó fertőző betegségek terjedtek el. „Ily mostoha körülmények közt valóban legkevésbé sem lehet csodálni, hogy a szegény elhagyatott honvédek közül többen testileg is elkényszeredtek, bágyadtan lézengtek, s mindenféle kisebb-nagyobb betegség által látogattatván meg, őszi légy vagy falevél gyanánt hullottak egymás után a sír ölébe” – írta a krónikás. Orvosi segítséget nem kaptak, a betegek a puszta földön feküdtek, sokan közülük kiszáradtak.

Sorsukról végül a világpolitika döntött. Az osztrákok és az oroszok a menekültek hazatoloncolását követelték, a franciák és a britek a szabadon engedésüket. A török állam pedig úgy határozott, hogy felszámolja a vidini menekülttábort, és néhány hetet adott az ott élőknek a távozásra. Aki tehette, hajóra szállt és Itáliába vagy még nyugatabbra ment. A szegényeknek két választása maradt: visszamenni Magyarországra és ott bujdosni, vagy beállni a török hadseregbe, de ahhoz fel kellett venniük az iszlám vallást. Sokan közülük ezt választották. Ma úgy mondanák, ők sikerrel integrálódtak a befogadó ország kultúrájába.

Voltak, akik nem mentek sehová. Négyszáz hontalan magyar menekült nyugszik ma is jeltelen sírban Vidinben, a soha meg nem talált menedék közelében.