2001 – Űrodüsszeia
1968-ban egy nagy képzelőerejű és összművészeti ambíciókkal megáldott filmes azt vizionálta, milyen is lenne 2001-ben egy űrutazás térben és időben. Azóta mögöttünk van az ezredforduló bűvös határa, és űrszondáink, űrsiklóink, űrállomásaink, űrteleszkópjaink, teherűrhajóink, műholdjaink már köznapi szorgalommal szemetelnek szanaszét a kozmoszban. Az 1968-as filmfantázia jócskán múlt időbe került. Mi maradt belőle és mi maradt utána?
Áll moccanatlanul a megismerés kihívása. Az orbitális magányban a szkafanderes kalandorok és a hibernáltak kivetettsége. A semmiben zakatoló szerelvények vicinális tehervonatra hajazó, naiv rajza. Növekednek az időben a mesterséges intelligenciákkal való emberi vetélkedés veszélyei. Él az illúzió, hogy „kezes állat” a gép (József Attila), ha „tudjuk a nevét”. Ám itt hiába szólongatják vészhelyzetben a HAL 9000-et. Az önállandósult „AGY” megszegi a robotika első és második törvényét, amelyek szerint a teremtmény soha nem támad emberre, hanem engedelmeskedik neki (Isaac Asimov).
Az összművészeti ambíciók megjelennek a képzőművészeti hatóelemekben (szín, forma, alak, átmenetek), a zenei illesztésekben (Strauss, Ligeti, Hacsaturján), a formatervezett „űri szabóság” modelljeiben, a racionális kozmikus dizájnban és a fotótrükkökben.
Ami már változott, az a nézőtér ütemelvárása. Az idők során (hisz eltelt majd egy fél évszázad!) ennek a hajdani klasszikus sci-finek a klónjai, a számítógépen generált látványvilág már pörgősebb ütemhez szoktattak. Itt lassúnak tetszik számos képsor, szekvencia, túlságosan méltóságosnak, szűk torkokon át is lenyomott „művészetnek”, hatáskeltőnek. „Man merkt die Absicht, und man wird verstimmt”, mondja Goethe, azaz az ember észreveszi a szándékoltságot, és elmegy a kedve, elszontyolodik.
Tromfra tromf: „Nem az idő halad, mi változunk...” (Madách).
(Rendezte: Stanley Kubrick.)
Bölcs István
