Zárt láncok

Befordulok a folyosón. Sötétedik, a falilámpa sápadtan világol. Letelepszem a pamlagra, a függöny mögül villódzó fények, fáradt hangok. Üldögélni még szabad a folyosón, interjúzni, fotózni már tilos.

„Kérem a Tisztelt Házat, szavazzon. Most kérem szavazatukat. Kapcsolják be képviselő úr gépét!”

Tizennyolc éve is sötét volt, de akkor hajnalodott. Ugyanitt ücsörögtem, szintén egyedül. Éjszakai „költségvetési mozgósítás” zajlott, Kéri, „a Kálmán bácsi” harmadmagával bóbiskolt a gépére borulva, s hősiesen szunyókált. A végszavazás három napja csúszott, pótköltségvetés réme fenyegetett, az ellenzék vadul obstruált, tucatszám gyártotta a módosítókat, amelyeket le kellett szavazni. A pánikra hajló Szabad tanár úr huszonnégy órás ülésfolyamot rendelt el. Eörsi képviselő hajnalban becipelt egy kézi kamerát, s kéjesen végigpásztázott az alvó kormánypárti sorokon. De a büfé már kinyitott, csordogált a kávé, az újságírók a Vadászteremben kuporogtak.

A Vadásztermet megtisztították tőlünk. Ahogy a Házat is nemsokára... Legalábbis azt a részét, ahol élő képviselővel találkozhatunk. El leszünk különítve.

– A kilencvenes évek elején más idők jártak ám – mondja G. András, a legtisztességesebb sajtószervező (már nyugdíjas). – Valaha újságírók (is) jártak a parlamentbe. Nemcsak szervezők, „szakértők”, nyüzsgöncök, aktivisták.
Mikszáth korában szinte kizárólag a „toll emberei” (és a rokonok, feleségek) ücsörögtek a Tisztelt Ház karzatán. Tévé nem volt, a jegyzőkönyvek nyilvánosak voltak, a mai Olasz Intézet (a hajdani parlament) karzatán a sajtópáholy akkora helyet foglalt el, mint az ülésterem.

A rohamtempóban felhúzott, szűkecske kis épületnek (a képviselői létszám nem volt kisebb) harmincvalahány évet kellett kihúznia, mire a Ház mai helyére, a Duna-partra költözhetett. Addigra széthullóban volt az ország is, a birodalom is.

Mikszáth, korának legavatottabb „politológusa” gyaníthatott valamit, amikor a reformdiéták legendás alakjait kortársaival vetette össze. „Ma napság bizonyos közepes tisztesség sokkal jobban van megőrizve a parlamentben, mint a diétákon... A mi szónokaink majd nem olyan egyformák, mint a chinaiak. A chinaiak azért, mert a szemöldjeiket borotválják; oratoraink azért, mert mert bizonyos kinyomkodott chablon van már a beszédekre, a mi olyan, mint a pléhforma, a melyben a kuglufot sütik. Ha valakinek valami mondanivalója van... beteszi ebbe a... formába... a szónok abból vesz (néhány unciát), a mi pártja jelszavaiból ráragadt, három unciát abból, a mit olvasott, és végre... egy unciát abból, a mit ő maga kigondolt.”

A hasonlóság – a szónoki technikában – egyértelmű. A különbség – a Mikszáth által említett „közepes tisztességben” – kevésbé.

De a történet máshogy indult.

– 1989-ben kerültem a parlamentbe – meséli G., a sajtós. (Nem akar névvel szerepelni képviselők között.) – Nyugalmas munkára számítottunk, s azon kaptuk magunkat, hogy a méla unalom évei után („tavaszi, őszi ülésszak”) váratlanul a parlament lett a politikai élet centruma.
A kedélyesen raccsoló Bányász elvtárs (elnök: doktor Stadinger) próbálta meghonosítani a kormányszóvivői intézményt. „Grósz elvtárs endékába utazott. Tárgyal. Köszönöm kérdését. Ugorjunk. Népszava?”

A „Kismarosán” lazábbra vette a figurát, míg – kitérőkkel – el nem jutottunk a mai, áramvonalas szijjártói modellhez. Igaz, ő nem is kormányszóvivő. Az „Úr Hangja”.

A ’89-es parlamentnek már voltak házi sztárjai. A második sorban még ott szavazgatott Aczél, hátul, a felső sorban új idők új lovagjai, a királyzolik vitték a prímet. A képviselők szóba sem álltak az efféle imposztorokkal, az újságírók körülrajongták őket. Az agg Barcs Sándor, a Rajk-per utolsó élő népi ülnöke, a rádió elnöke (1948–1950), az MTI vezérigazgatója az első címervitában a Szent Korona mellett tört lándzsát, míg Nyers Rezső („Rudi bácsi”) „a szociális piacgazdaság szükséges elemeinek bevezetése” mellett érvelt. Ezerötszáz négyzetméteren mindenki megtalálható volt. Nyilatkozott és megnyilvánult. Komputeres hálózat nem volt, kopogtak az automata írógépek, fotózni a büfében is szabadott. A folyosószegletekben alkotmánytervezetek születtek, „gyorspártok” szerveződtek. Egy ismerős szakáll is feltűnt, az időközi választáson próbaként beszavazott TGM, az „egyszemélyes liberális frakció”.

(A Filozófiai Intézet a napokban szabadul tőle, történetének során immár másodszor.)

A gépi szavazást hírből sem ismertük, kézerdő lendült a magasba: „Háromszáz igen, két tartózkodás.” Kádár már nem járt be, a hegyen haldokolt.

A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai a Delegációs Teremben (is) folytak. Késő este, ha kicsapódott az ajtó, egy Tölgyessy robogott elő, hóna alatt húsz kiló alkotmánytervezettel. (Annak az alkotmánynak vége.) „Minden lehet, s mindennek az ellenkezője is” – mondta sietve, izgatottan. Eltűnt a lépcsőfordulóban.

A házirendet ’90 tavasza átformálta. Nagy lett a nyüzsgés. Az „érdekes pártokkal” érdekes slepp jelent meg. G. sajtós szerint képtelenség volt kiszűrni, ki szakértő (mindenki az volt), ki hírlapíró, fura figurák árasztották el a folyosót. Az első nyilvános kitiltás egy korabeli bulvártermék beteges „bravúrfotósát” sújtotta, aki az illemhelyen előugorva próbálta megörökíteni Torgyánt. Azóta tilalmas büfében, étkezés közben, folyosón képviselőt fotózni.

Melbourne-ből, New Yorkból befutottak az első ónyilasok is, hogy „megízleljék” a hazai demokráciát. A déli sajtótájékoztatókat a „nagy különcök” uralták. A magyar sajtó történetének legendás happeningje Dénes János „néma tízperce” volt. Abból az alkalomból kért szót, hogy Antall miniszterelnök „alkotó részvételre kérte fel” a parlament gazdasági (!) bizottságában. Az ősz forradalmár előadta ezt, s várta a kérdéseket. Tíz végtelennek tűnő perc következett.

A kameraman hisztérikusan körözött, Dénes hallgatott, a sajtómunkások leszegett fejjel firkálgattak. Tíz perc után a képviselő köszönte a bizalmat, s reményét fejezte ki, hogy „a lelepleződése után azt kapja a sajtó a magyar néptől, amit megérdemel”.

Ezt még a közszolgálati tévé adta, amelynek a Horn-korszak végéig – a zárt láncú hálózat kiépüléséig – közvetítési joga volt. Ma szerkesztett képet kapunk, merev beállításokkal, bizantinikus stílusban. A Háznak „tekintélye” van. Az első, félprofesszionális elemeket tesztelő frakcióvezető Kónya Imre volt, aki már élt a „folyosói súgás”, a csepegtetett információ, a „háttérbeszélgetés” eszközével. Az utolsó „spontán erkélyszónok” szegény Horváth Balázs (mellesleg belügyminiszter), akinek a taxisblokád idején fél ország szorított, hogy alá ne zuhanjon az ablakpárkányról.

Obsitos képviselők szerint meghatározó a mindenkori házelnök személyisége. Erről Mikszáth külön értekezett. „Ki a nagyobb úr, a Ház elnöke vagy a reszortminiszter?” A miniszter nagyobb hatalom, napjai édesebbek, ám fél kézzel meneszthető, tarokkozás közben is. De „míg az országgyűlés tart, az elnök is (el)tart”, nem szabadulhatunk tőle. Hatalmának korlátait jelzi az anekdota a brit parlamentből.

„– Figyelmeztetem – mennydörög... a szpíker – ...rendre fogom önt utasítani.
– Hát aztán mi lesz velem, ha rendreutasít is?
A szpíker ég felé fordítja szemeit, s zord ünnepélyességgel feleli:
– Azt csak a jóisten tudhatja.”
Szabad házelnöki szerepe bonyolultabb volt.
– A Gyuri bácsi minden apró-cseprő ügyet át akart látni. Éles eszű (és korrekt) férfiú volt, de a vállalás felőrölte erejét – meséli G.
Vérbeli filoszként korábban egyetemi tanszékért felelt, apparátusa egy szál titkárnőből állt. A törvénygyári nagyüzem, az akkor hétszázmilliós költségvetéssel, nyomasztotta. Minden piszlicsáré ügybe beleszólt a villanyszámlától az üdítőrendelésig, s a ciklus végén az egész személyzet ideglázban égett. De „tisztogatás” nem volt, haja szála sem görbült senkinek.

Szabad mindig előzékeny volt a sajtóval, s hisztérikusan sértődékeny is. Utóda, „az Öreg Gál” a megengedő, apás stílust képviselte. A szoci házirend abban csúcsosodott ki, hogy a puritán, diétára hajló Gál Zoltán megvonta tőlünk a fehér házi közuzsonnát. „Vége ám az eszem-iszom dínomdánomnak” – dörögte ’94-ben.

A parlament kapcsolt részében, a Fehér Házban a bizottsági szünetekben négyóránként – szigorú kvóta szerint – étekfogók hordták körül a debrecenipárost, a szendvicset, a kávét, a piros almát. Az éhenkórász sajtómunkások a Fehér Házba reggelizni jártak, hogy öt perc „gyorsszemle” után lelépjenek. Gál után ennek lőttek. Maradt a tea-kávé.

– Más világ volt – állítják a hivatalnokok. – A sajtómumusnak számító Torgyán a világ legszínesebb, legdévajabb figurája volt, amíg a kamera dolgozni nem kezdett. Pupillái abban a pillanatban kitágultak, antikommunista hímoroszlánná vedlett, hogy öt perc múlva kedélyesen csevegjen a delegációs folyosón.
Fazekas kolléganő (Népszava) a „csokis történetet” idézi. Torgyán egységnyi idő alatt hússzor szólította fel üvöltve lemondásra „a Gyulát”. „Irány Rosztov, dáváj!” – harsogta az ajtó felé mutatva.

Kicsöngettek. A folyosón a páratlan páros, Torgyán és Horn közeledett, élénken beszélgetve.

„Csak annyit mondanék, Gyulám: a te füstadód megnyomorítja a magyar vidéket” – magyarázott az elnök, és elsápadt, verejtékezni kezdett. Horn a sarokba támogatta. Az újságírók a bársonyfüggöny mögül látták, ahogy a miniszterelnök mogyorós csokival tömi az elnököt.

„Rosszul lett szegényke – magyarázta Horn szégyenlősen. – Leesett a cukra. Még egy falatot, Jóskám?” „Te is egyél, Gyulám.”

A viszonyok az ezredfordulón elvadultak. A Fidesz-frakció a Szájer-érában büntetni, bírságolni kezdte a „folyosói kollaborációt”. Elmaradtak a pártközi kávézások. A 2005-ös „vakondakció”, Sólyom László botrányos győzelme választóvíz volt. Egy öreg képviselő „látászavar miatt” tévesen ikszelt, s Áder frakcióvezető ezt kiszúrta. Ma már nem képviselő.

A büfében nehéz elkülönülni. Orbánt évekig nem is látták errefelé. Amikor már győzelemre állt, néha felbukkant. A „gumikalapácsos Molnár Oszival” paláverezett, hogy elfogulatlanságát bizonyítsa a Jobbik szavazóinak.

Húsz év telt el. Az üvegpulton politikai lenyomat: dresszinges salátatálak. Az SZDSZ emléke. Petőék harcolták ki, hogy a virsli, a krémes mellett jelenjen meg a reformkonyha is. A reformkoszt maradt, a reform elbukott. Beözönlött a jobbikos sereg a „fekete szakértőivel”. Izomagyú, kigyúrt legények fixírozzák a riadt szocikat. Az ex-miniszterasszonyt jól hallhatóan inzultálják a folyosón: „Komcsi kurva.” A teremben is forr a levegő. „Szarháziak.” A sajtószobában varkocsos kurucok ülnek.

Pedig Mikszáth korában a házelnökök is óvatosabbak voltak. Ghiczy Kálmán egy ízben azzal ültette le az egyik felhevült képviselőt: „Nem tudom, mit akar (majd) mondani, de amit »mondani akar«, házszabályellenes.”

Délután van. Lassan a kék társalgóba szorulunk. A képernyő azért még látható. Győzött a forradalom a Tisztelt Házban, eljött a zárt láncok kora.