Whisky koalával

Kárpáti Tamás írása

Világpolgár. Mindig az szerettem volna lenni. Ebben különböző apróságok – anyagiak, nyelvi nehézségek, szükséges dokumentumok és a minimális tájékozódó képesség hiánya – rendre megakadályoztak. Emlékszem, mennyire irigykedtem arra a pasira, akivel egy tengerjáró fedélzetén akadtam össze. Nyakában lógott az összes cucca, bőrszíjon egy fogkefe, farzsebében a csekkfüzet. Találkoztam ennek magyar változatával is, teszkószatyros homless pattant föl a trolira a Csanádi utcában: – Ez megy a Nyugatiba? – Nem, ez a Keletibe megy. – Nem baj, az is jó.

Hetvenes évek, füredi Marina bár bejárata. Köpcös kis kopasz bermudában, strandpapucsban. Nem engedik be. Hányan dolgoznak itt? – érdeklődik kedélyesen. Negyvenen? Akkor negyven whisky a személyzetnek. Bejut. Egy asztalhoz keveredünk, valaki egy kairói lokálról mesél, valami elképesztő hastáncosnőről. Köpcös odainti az egyik pincért, komoly jattot ad, foglaltasson neki helyet az első holnapi kairói gépre.

Most a világ túlvégén vagyok, Andris fiammal hömpölygő emberáradatban megyünk meccsre Melbourne-ben. Huszonöt éve én fogtam a kezét, hogy el ne vesszen. Most majdnem szó szerint ugyanez történik, fordítva. A tavaly elhunyt zseniális grafikus jut eszembe, amikor egyedül utazott Amerikába. A lánya tette fel a repülőre, nyakában egy láncra fűzött plecsnivel: Gross Arnold, Budapest.

Jelentem, még megvagyok.

Világnyelv. Mármint a magyar. Mindenkinek van saját rémtörténete a magyarul káromkodó fűszoknyás afrikai harcossal vagy maláj gyöngyhalásszal. Az egyik kedvencem, amikor a bajor sörkertben hazánkfia odaszólt a mulatt pincérlánynak, hogy „de megfognám a...”, ám még végig sem tudja mondani, hogy mijét, máris jött a tömör válasz: „Anyádét!” Szép jelenet lehetett a dubaji reptéren elcsípett beszélgetés is: két elegáns dáma, egy japán és egy koreai magyarul diskuráltak. Hja, a közös nyelv varázsa. (Magyar diplomatafeleségek voltak.)

Itt Melbourne-ben sajátos nyelvjárás tapasztalható, főleg az ’56-os magyarok alkotta diaszpórában. Hat-hármas magyarnak nevezném, s nemcsak a kétségkívül meglévő (főképp Puskás-)nosztalgia miatt. Hat szó magyarul, három angolul. „Fölpikkollak a resztorannál ilevenkor, ha no gúd neked, hívj a mobájlon.” Ez nekem való, de azért az éttermekben óvatosan rendelek, inkább mutatom az étlapon. Tegnap megszédültem, ki akartam próbálni valami helyi specialitást, a menükártyán ráböktem a legdallamosabb nevűre. Azonnal hívták a tulajt. Ő volt az.

Két éve egy karibi körutazás alkalmával St. Thomason kompra szálltunk, a partról fess hajóstiszt engedte fel az utasokat. A csoportban csak ketten voltunk magyarok, ennek megfelelő bánásmódban is részesültünk: „Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre!”

(A kapitány egykori kajakos olimpikon, a hajóbüfét vezető feleségével egészen eddig tántorogtak.)

Ott, ahol a hatos megáll. Illetve a 16-os. Ott lakunk, a Marine Parade 12-ben. Az utolsó St. Kilda-i megálló a tengerparton, aztán a villamos búcsút int a plázsnak, elfordul Caulfield felé. (Mindig ezt imádtam: a Via Veneto vagy a Montparnasse és környéke zegzugos kis utcácskáinak, tereinek, kávézóinak, kétasztalos teraszainak, sajtüzleteinek, kocsmáinak geográfiailag és gasztronómiailag tűéles leírásait. Na most nem ez következik. A melbourne-i villamosok megérnek egy misét.)

Olyan állat, mint az itteni villamos, nincs is. Egy bevetésre induló TEK-es harckocsi és egy sci-fikből ismert holdjáró nászából születhetett, egy 18. században élt utópisztikus formatervező hagymázos rémálmaként. Tarlós István bizonyára megnyalná mind a tíz felújításra váró 3-as metrót, ha látná.

A belső dizájn se kutya, a fejed felett futó madzaggal lehet csengetni. (Nem úgy, mint az újabb pesti járgányokon, ahol inkább esik kézre a vészjelző, mint a leszállást jelző gomb. Nyilván arra gondolt a megrendelő, hogy errefelé gyakrabban van vész, mint leszálló.) A fogantyúkat valószínűleg valamelyik társkereső szolgáltató terveztette, egyre jut két utas, itt nem a járatok, hanem a tenyerek fonódnak, ami nem elhanyagolható szempont egy akkora városban, amelynek egyik vége Rákosszentmihályon, a másik Győrben van. St. Kilda igazi bulinegyed, csak szemben nem az EMKE cigánya, hanem mindenféle más formáció zenél. Mintha a pesti romkocsmákat kiszórták volna a riói Copacabana homokjára. Akit zavar a tenger, a pálmaliget vagy a naplemente mindig frusztráló látványa, s vonzóbbak számára a füstös kiskocsmák (füst nélkül), annak csak két sarkot kell hurcolkodnia, s az Ackland streeten öt földrész gasztronómiai kínálatát kóstolhatja végig hasonlóan változatos élőzenei kísérettel. Igaz, a teraszokon villamosok csörömpölnek keresztül, de aki nem szeret vacsora közben villamost nézni, annak is van megoldás. Felszáll egy lámpafüzérekkel fölcicomázott Restaurant járatra, s a kalauz már hozza is a menükártyát.

Végül a legszimpatikusabb járatról, a 35-ösről. Akárcsak Lisszabonban a 15-ös, ingyen viszi körbe a turistákat a belvárosban, mindkét helyen óriási sikerrel. Mondjuk Pesten sem lenne rossz ötlet a 2-est hasonlóképp üzemeltetni, bár félek, ez már-már a horni ingyenes repültetés fantazmagóriájának tárgykörébe tartozik.

Újra szól a hatlövetű. Egy síp. Semmi különös, valaha több ezer készült belőle. De a londoni 6:3-on csak egyetlenegyet fújt Leo Horn. Hogy utána Puskás Öcsinek ajándékozza. Ő sokáig őrizte, mígnem Ausztráliából történő visszatérésekor melbourne-i szállásadójának és ultipartnerének, legjobb ottani barátjának, Des Leenek (Lévi Dezső) ajándékozta. A legszebb tengerparti hotelnek, a Brighton Savoynak a tulajdonosa ugyancsak évtizedekig vigyázott rá, míg egy szép napon – engedve a „gyengéd csábításnak” – a magyar konzul irodájában át nem adta a Hungarikon-gyűjtemény számára. A becses ereklyét a magyar üvegtervezők atyja, a nemzet művésze, Bohus Zoltán építi be legújabb munkájába. De a síp hangját hamarosan a nagyközönség is hallhatja egy sporttörténeti esemény alkalmából.