Volt egyszer egy köznevelés

- Körlevélben értesítette a sajtót még márciusban a Köznevelés megszűnéséről s arról, hogy az egész szerkesztőség utcára kerülhet. Interjút is ígért akkor a 168 Órának, de lemondta a találkozó előtt. Most mégis úgy döntött: beszél. Mi változott?
– Tavasszal a munkatársaimért lobbiztam. Felkerestem Hoffmann Rózsát, s elmondtam: van két kisgyerekes újságíró-kollégánk, legalább őket ne tegyék utcára. Adjanak nekik esélyt az Új Köznevelésnél, és ha a próbaidő alatt beválnak, véglegesítsék őket. „Azon leszek” – felelte az államtitkár asszony. Ugyanakkor érzékeltette, mit kér cserébe: sajtóbotránymentes átmenetet. Megállapodtunk. Ezért mondtam le akkor minden interjút.
- Hoffmann Rózsa is állta a szavát?
– Nem. A kisgyerekes munkatársainkat ugyan felvették próbaidőre az Új Közneveléshez – teleíratták velük a lapszámokat, tehát kifogás biztos nem volt a munkájukkal –, de négy hónap után kirúgták őket azzal a cinikus szöveggel: mivel nem telt le a féléves próbaidő, nem kell indokolni a döntést. Nyilván fáj, hogy szétverték a szerkesztőségünket. Másfelől az is tény: a szakmai folyóirat a szaktárca lapja, jogában áll olyan társasággal együttműködni, amilyennel akarnak. Csak akkor nem kellett volna hónapokon át hazudozni nekünk.
- Voltaképpen miért mondtak fel önöknek?
– Sosem mondták el. Nyilván én túl liberális vagy túl balos vagyok nekik, és tán arra gondoltak: „nemzetietlen” nézeteimmel mindenkit megfertőztem magam körül. Pedig a mi hetilapunknál az objektivitás alapkövetelmény volt. A Köznevelés a pedagógusszakma egyetlen közszolgálati lapja volt, mindegyik kormánnyal együtt kellett működnünk. Természetesen az Orbán-kormány új köznevelési törvényével is rendszeresen foglalkoztunk, miközben helyet adtunk a bírálatoknak is. A minisztérium egyszer sem szólt ezért. Aztán tavaly szeptemberben az egyik helyettes államtitkár közölte velem: lesz egy kis változás a szerződéseinkkel.
- Finom megfogalmazása a kirúgásnak?
– Akkor még nem hittem, hogy ez a szándékuk. A Köznevelést a rendszerváltás óta a szaktárca finanszírozta és felügyelte, ám a lapkiadással külsős céget bíztak meg. Formálisan ennek a cégnek voltunk az alkalmazottai. Ez a konstrukció is a függetlenségünket biztosította. A helyettes államtitkár kijelentette: felmondják a szerződést a céggel, és a kiadói feladatokat átveszi a tárca Oktatáskutató és Fejlesztő Intézete (OFI). Megkérdezte, így is vállalom-e a főszerkesztést. Azt feleltem: igen, ha továbbra is garantálják a lap függetlenségét, és maradhat a stábom. Ezt követően írásban is felkértek az új lap főszerkesztésére.
- Konkrétan mit ígértek önnek?
– Arról volt szó, hogy január 1-jétől az OFI átvesz minket, és új szerződést köt velünk. Csakhogy ez nem történt meg. A minisztériumban húzták az időt mindenféle kifogásokkal. Teljes bizonytalanságban tartottak bennünket. Majd azt mondták, még nem alakult ki a „lapirányítási struktúra”, átmenetileg szerkesztőbizottsági tag leszek, persze valójában én irányítom az újságot. Márciusban végre megkaptam a szerződést, ám ebben a kinevezésemről szó sem volt, csak arról: adjam le a Köznevelés alapító okiratát és minden egyéb szerkesztőségi dokumentumot. Világossá vált: becsaptak minket. E-mailt küldtem a helyettes államtitkárnak: nem ebben állapodtunk meg! Azt válaszolta, most hall először arról, mi történt velünk, és kis időt kér, hogy tájékozódjon. Azóta is tájékozódik. Ezek után fordultam Hoffmann Rózsához, hogy legalább a kisgyerekesekre legyen tekintettel. Nem hittem volna, hogy éppen ő fog elküldeni minket.
- Talán annyira bízott benne?
– Harminc éve ismerjük egymást. Én írtam róla az első riportot a rendszerváltás előtt, amikor a Németh László Gimnáziumot igazgatta. Később, amikor a szabad demokrata Magyar Bálint vezette az oktatási tárcát, Hoffmann bírálta őt a legkeményebben. Magyar Bálint viszont a szerződésembe is belevette: a kormányzati döntésekkel kapcsolatban a politikai ellenzéket is meg kell szólaltatni. Hoffmann Rózsával évente legalább két nagyinterjú jelent meg. Őt akkor még nem zavarta, hogy a Köznevelés az ellenzéknek is teret ad.
- Arra nem gondolt az eltelt három évben, hogy inkább önként távozik a főszerkesztői posztról? Hiszen többször élesen kritizálta az új köznevelési törvényt.
– Elismerem: utólag nagy kő esett le a szívemről, hogy kiszállhattam ezekből a sötét játszmákból. A Fidesz-kormány oktatáspolitikai ámokfutásával nagyon nehéz volt együtt menetelni. Ma pedig már képtelen lennék rá. Túllépték a tolerálható határt a Nemzeti Pedagógiai Kar létrehozásával. A minisztérium minden döntést az általa alapított szervezettel vitat meg. Egy felülről irányított testület képviseli majd a pedagógusok érdekeit az állammal szemben. Ami nonszensz. Ráadásul eljárás indítható bárki ellen, aki megszegi a kar etikai kódexét. És ha egy tanárt esetleg elbocsátanak az állásából, nem jelentkezhet másik iskolába, mivel mindegyiknek a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ a munkáltatója. Félelmetes hatalmi centralizáció jött létre.
- Amely a kiválasztott kegyelteket, a „nemzeti középosztály” érdekeit szolgálja.
– Ez tévedés. Az a közoktatási rendszer, amely az iskolákat megfosztja az autonómiájuktól, a tanárokat a szabadságuktól, a diákokat pedig a versenyképes tudástól, senkinek sem jó. A középosztály tagjai közül aki csak teheti, kimenekíti a gyerekét az állami oktatási rendszerből. Alapítványi és magániskolákban tanító barátaimtól hallom: a szülők minden pénzt megfizetnek, csak vegyék fel hozzájuk a gyerekeiket. Aztán irány valamelyik nyugati egyetem. Az pedig a társadalom végleges kettészakadásához vezethet, hogy közben a legproblémásabb hátrányos helyzetű fiatalok tizenhat évesen kikerülhetnek az iskolarendszerből. Különben ezt már kipróbálták Putyin Oroszországában is.
- Milyen eredménnyel?
– Az utcák tele lettek csavargó kamaszokkal. Munkájuk nem volt, loptak, raboltak, ugrásszerűen megnőtt a fiatalkorú-bűnözés. Úgyhogy nemrég ott is visszaállították a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettséget. Ám a magyar oktatáspolitika ebből sem tanul.
- És az ön számára van tanulsága annak, ami a Közneveléssel történt?
– Sok mindent mérlegeltem, s úgy látom: megalkuvó voltam. Alkut akartam kötni a hatalommal: nem magamért, hanem a munkatársaimért. De ezzel a kormányzattal nem lehet kiegyezni! Azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnének a politikával, azt üzenem: hallgatás helyett inkább tiltakozzanak, kiabáljanak! Nehogy úgy járjanak, mint mi. Amikor elindult az Új Köznevelés, a mi cikkeinket, huszonkét évnyi munkánkat még az archívumból is kitörölték. Elvették a múltunkat, nyomunk se maradjon.