Virtuális szabadság

- Amikor telefonon kerestem, elmondta: Kolozsvárról jön haza, de nem tudja, hol lesz itthon szállása. Jól értem: az egyik legismertebb kortárs költőnk fedél nélküli?

– Lényegében igen. Barátoknál, ismerősöknél egy ideig meghúzom magam, aztán visszamegyek Erdélybe. December óta Kolozsvárott élek. Középkori román moralitásjáték magyar nyersfordításából írok darabot és dalszövegeket az ottani színháznak. Szeptemberben lesz a bemutató. S hogy azután hol fogok lakni, élni? Nem tudom. Hazaköltöznék Magyarországra, ha lenne legalább egy garzonom. Tizenhét éves koromtól dolgozom, az írás mellett programozással foglalkoztam. Ebből sikerült vennünk egy lakást, amikor megházasodtam. Aztán egymás után jött a két gyerek. Nyolc éve elváltunk. Mindent otthagytam nekik.

– Számítógépes játéktervezésből jól megélhetne ma is.

– Csakhogy nem szeretném, ha bármi elvonna az írástól. Az alkotáshoz valamiféle állandó ráhangoltságra, folyamatos ihletre van szükségem. Bár az nem igaz, hogy a költő kiszolgáltatott az ihletnek. Dőlnek belőlem a versek. Még csak most jelent meg a Lassuló zuhanás, de az új verseimből máris összeállhatna a következő kötet. Ősszel pedig kiadják az édesapámnak írt regényemet. Az a címe: Apuapuapu.

– Legutóbb 2002-ben adott interjút a 168 Órának. Már akkor az otthontalanságáról beszélt. Elmondta, egy kis faluban, cigány családban született, gyerekkorában két évig intézetben élt, mivel a szüleit csalás miatt börtönre ítélték. Később Pestre jött tanulni, és teljesen elszakadt a családjától.

– A falum nekem már csak emlékhely, a gyerekkor múzeuma. Édesanyám meghalt, a házunkat elmosta az eső, apám halálán van. Remélem, még megéri a neki írt regényem megjelenését. Az irodalmon keresztül tudok beszélni hozzá, vele lenni, de valójában rég elveszítettük egymást. Amikor legutóbb elmentem anyám sírjához, több rokonommal találkoztam a faluban. Azt sem tudtam, ki kicsoda. És ők sem tudtak rólam semmit. Egyikük azt mondta nekem: „Szervusz, Árpi – így hívják apámat és az egyik bátyámat –, olvastalak téged a Nők Lapjában.” Majd mutatta a magazint, amelyben interjú volt velem. Számukra én a pesti „híresség” vagyok. Egy újságfotó.

– Pályakezdőként az irodalmi életben sem találta a helyét. A pesti értelmiségi körökben idegenül bolyongott.

– Kívülálló vagyok most is: nem tartozom írókörökhöz, érdekcsoportokhoz. Tagja vagyok ugyan a Szépírók Társaságának, de ez is inkább csak személyes kapcsolatokat, szimpátiákat jelent számomra. A kritikusok szerint a kortárs lírában leginkább én képviselem József Attila költői hagyományait, ám negyvenévesen még nem kaptam József Attila-díjat. Nincs, aki javasolt volna rá. Nem panaszkodom, nem hiányzik a díj, de ez a tény jól mutatja, hogyan működik az irodalmi rendszer: ahogyan a társadalom is. Szinte minden a kapcsolatokon, összeköttetéseken múlik. Az számít, ismered-e a „fontos embert”, haverkodsz-e vele. A munka minősége, az írás színvonala másodlagos.

– Nálunk ma a politika „árazza be”, mennyit ér egy költő, író.

– Velem a politika sem tud mit kezdeni. Afféle örök ellenzéki vagyok. Leginkább persze balliberális. De amikor a szocialisták voltak hatalmon, hozzájuk sem dörgölőztem. Pedig hívtak, legyek az 56-os Emlékbizottság tagja. Az egyik önkormányzat felajánlott egy lakást, ha részt veszek különféle rendezvényeiken. Díszcigányként reprezentálhattam volna nekik. Nem voltam hajlandó rá.

– A Millával mégis kivételt tett: 2011. október 23-án több tízezer ember előtt rappelte a Nem tetszik a rendszer című kampánydalt, amelynek egyik szövegírója is volt.

– Ifjabb Sebő Ferenc barátom, a Milla egyik szervezője kérte, segítsek a szövegírásban. Aztán azt is kérte, szerepeljek a kampányvideójukban. Majd hívtak fellépőként a tüntetésükre. Épp a civilségük vonzott. S bár sohasem vágytam közéleti szerepekre, úgy éreztem, muszáj kiállni, megszólalni. Aki hallgat, cinkosa a Fidesz diktatúrájának. Tiltakozni akartam a szegregáció és a rohamosan terjedő gyűlöletbeszéd ellen. Itt naponta megsértik az alkotmányos jogokat. A demokráciát szétverték, a jogállamot lebontották. Aki fiatal, és teheti, menekül innen. Lassan kiiratkozunk Európából. Milliók élnek létminimum alatt, kilakoltatnak családokat, az utcák tele hajléktalanokkal, és bűnözőkként kezelik a szegényeket. Eközben elképesztő az állami korrupció. Nem lehet elhallgatni: Orbán Viktor beteges hatalomvágya nyomorba dönti az egész országot.

– A politikai téboly az elmúlt időszakban sem csillapult, önt mégsem láttuk többé a Milla rendezvényein.

– A Nem tetszik a rendszer kampánya után e-mailen, telefonon is fenyegetéseket kaptam. Nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy valaki belém ne kössön. Bőrfejűek rám ordítottak: „Te köcsög, buzi, liberális!” Az is igaz, mások meg örömmel szóltak utánam: „Ott megy a nemtetszikes csávó.” De aztán súlyosabb atrocitások értek. Nem bírtam tovább, ezért is mentem el végül Kolozsvárra. Ott nincs ilyen jellegű gyűlölet, pezsgő szellemi élet zajlik.

– Említette, lehet, szeptember után onnan is költöznie kell. Hogyan képes elviselni ennyi hontalanságot?

– Az otthontalanság leginkább Magyarországon fájó, máshol kevésbé zavar. Sokat utazom, csavargok, ilyenkor szabadnak érzem magam. Az irodalom vált az otthonommá, ez a legbiztonságosabb közegem. A vers közelséget teremt. A könyvmegjelenésnél is fontosabb nekem, ha élőben mondhatom el az írásaimat másoknak. Előfordult külföldön, hogy magyarul mondtam verset, s bár a közönség nem értette a szöveget, a ritmus, a zeneiség nagyon megérintette őket. Különben régóta a Facebookon teszem közzé az írásaimat: ott olvashatták először új kötetem verseit is. Némelyik hatvanezer emberhez jutott így el. Angolra, franciára is lefordították verseimet az internetes olvasók, kérés nélkül. Az interaktivitást is élvezem, szinte azonnali visszajelzéseket kapok. És egy provokatív vers gyakran fontos beszélgetéseket indít el.

– Vagyis a közösségi háló pótolhatja a valódi közösségeket?

– Jobb híján igen. Sokan észre sem vették, hogy már nem élek Magyarországon: a Facebookon ugyanis mindig megtalálnak. A virtuális szabadságban nem számít, éppen hol vagyok helyileg. Ha belépek a közösségi oldalra, egyszerre húsz-harminc chatablak nyílik meg. Ismeretlenek keresnek a verseim kapcsán, félve, mert azt hiszik: egy költő úgysem válaszol. Mindenkinek válaszolok. Kamaszok fordultak hozzám szerelmi problémáikkal, egy súlyosan beteg bácsival a halálról „beszélgettünk”. Egy hét múlva meghalt, egyik családtagja írta meg nekem. Nemrég a Gödörben tartott könyvbemutatómra Németországból is eljött egy Facebook-barátom. A virtuális világ befogad, és új valóságot teremt. Vegyük úgy, ez a művészet metaforája.