Virtuális kártérítés

Simányi István nem gondolta volna, hogy 72 évesen még taxizni fog. De muszáj, 69 ezer forintos nyugdíjából nem tudna kijönni. Egyedül él 33 négyzetméteres kelenföldi lakótelepi lakásában, amelynek alacsony ugyan a rezsije, csak épp a férfi havi gyógyszerköltsége meghaladja a 30 ezer forintot, hiszen öt-hatféle orvosságot kell szednie. Ezért aztán reggelenként beül a napi hétezer forintért bérelt sárga autójába, kimegy a forgalomba, és legalább nyolc-tíz órán keresztül fuvarozza az utasokat.

Pedig élhetne igazi nyugdíjasként, ráérősen is, hiszen van több mint négymillió forintja – legalábbis virtuálisan. Ennyit ítélt meg neki jogerősen kártérítésként a bíróság még 2011-ben, de a pénzhez eddig nem jutott hozzá, és egyelőre nem tudni, valaha megkapja-e. Az a férfi tartozik neki, aki 2003. április 28-án kis híján megölte. Simányi István aznap este tíz óra körül hajtott át az Akácfa utcán, amikor az egyik szórakozóhelyről éppen kipenderített – ittas és kábítószer hatása alatt álló – K. Bánk elállta az útját. A taxis előbb rádudált a férfira, majd heves szóváltásba keveredtek. K. Bánk végül az anyósülés felől behajolt a taxiba, és egy késsel többször megszúrta Simányi Istvánt. A taxis gázt adott, majd hirtelen fékezett, de nem tudta lerázni a támadóját. Amikor megérezte, hogy vér folyik az arcán, megpróbált kiszállni, de elájult. Jóval később a Honvédkórházban tért magához, amikor a műtőbe tolták.

– Csoda, hogy életben maradtam. Tizenhárom szúrást kaptam, ebből kilenc minősült életveszélyesnek. Két hétig feküdtem az intenzíven, utána egy évig voltam betegállományban. A jobb karomat a mai napig nem tudom rendesen felemelni, két ujjam pedig nem mozog. Egy évre kiestem a taxizásból, rengeteg pénzt veszítettem.

Támadóját hamar elfogták és bíróság elé állították. K. Bánkot – aki a tárgyaláson bocsánatot kért áldozatától – nyolc évre ítélték. Simányi István kártérítési pert indított ellene, és 2011-ben jogerősen megnyerte. A verdikt szerint vagyoni és nem vagyoni kártérítés címén K. Bánknak összesen több mint négymillió forintot kellene fizetnie a taxisnak. Csakhogy amint kiszabadult, a férfinak nyoma veszett. Simányi István végrehajtást kezdeményezett, de a végrehajtó rossz hírekkel szolgált: az elkövetőnek papíron semmilyen vagyona sincs, ráadásul őt magát sem találják.

– Ezt én nem értem. A végrehajtók még a legpitiánerebb esetekben is utolérik az embert, az én ügyemben meg csak a vállukat vonogatják. Eltelt öt év, és még mindig nyoma sincs a támadómnak. Ez hogy lehetséges? – kérdezi Simányi. Néhány éve felvette a kapcsolatot két magánnyomozóval is, hátha ők képesek felkutatni a tettest. Végül aztán nem adott megbízást egyiküknek sem, mert előre kérték a behajtandó összeg 30 százalékát.

K. Bánk korábban a Francia Idegenlégióban szolgált, így nem okozhatott problémát hamis iratokkal eltűnni az országból, esetleg visszamenni a légióba, ahol senkiről nem szolgáltatnak információkat külső érdeklődőknek.

Simányi István esete annyiban nem példa nélküli, hogy Magyarországon számos probléma van a bűncselekmények áldozatainak járó kártérítésekkel. Létezik ugyan áldozatvédelmi törvény, amely rendelkezik arról, hogy a bűncselekmények áldozatainak jár némi állami kárenyhítés, ám ennek mértéke csekély, az érintettek kárának legfeljebb a töredékét fedezi, ráadásul úgynevezett nem vagyoni kártérítésre nem is ad lehetőséget. Ezért tényleges kártérítést valójában csak a bűncselekmény elkövetőitől lehet követelni. Erre két út kínálkozik. Az egyik, hogy az áldozat már a büntetőeljárás keretein belül előterjeszti a kárigényét, ilyenkor a tettes elítélésével együtt a büntetőbíró megállapítja a fizetendő kártérítés mértékét is. Ezt a megoldást azonban csak akkor érdemes alkalmazni, ha a kár mértéke könnyen és pontosan megállapítható, különben éppen a kártérítési procedúra miatt elhúzódhat a büntetőper. Másrészt megvan a kockázata, hogy a vádlottat végül felmentik, és akkor kártérítést sem ítélhetnek meg a büntetőperen belül.

A leggyakrabban alkalmazott módszer, hogy az áldozat polgári perben követel kártérítést a jogerősen elítélt tettestől. Ha az áldozatnak nincsenek irreális elképzelései, akkor az esetek többségében a bíróság megítéli neki a vagyoni és nem vagyoni kártérítést. A bajok ekkor kezdődnek. Az elkövetők ugyanis csak a legritkább esetben fizetnek önként, szinte kivétel nélkül végrehajtási eljárást kell indítani ellenük. Simányi István esete bizonyos szempontból kuriózum, az ugyanis valóban csak elvétve fordul elő, hogy a tettes úgy tűnik el a végrehajtó és a hatóságok szeme elől, hogy évekig képtelenek megtalálni.

Az viszont szinte mindennapos, hogy a tettesnek semmilyen vagyona sincs, így behajthatatlan rajta a kártérítés. Így járt például a 2006-ban Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos családja is, amely megnyerte ugyan a gyilkosokkal szemben indított kártérítési pert, de a megítélt 46 millió forintból a családtagok egy fillért sem láttak.

– Az csak az egyik probléma, hogy a börtönben ülő elkövetők papíron vagyontalanok, nincs mit behajtani rajtuk, de még a rabkeresményükhöz sem férhetnek hozzá az áldozatok – mondja Helmeczy László ügyvéd, aki számos, nagy port felverő büntetőügyben képviselte az áldozatok érdekeit, így például a Szögi család kártérítési perét is ő vitte. – Az áldozatok a sor végén állnak, az elítélt tetteseknek előbb az állammal szembeni adósságukat kell törleszteniük. Ilyen például a bűnügyi költség, a perköltség, a különféle illetékek, és ha végrehajtásra van szükség, akkor a végrehajtó díjazása is megelőzi a kártérítést. Sőt ha az áldozat nem kap költségmentességet a bíróságtól, akkor meg kell előlegeznie a végrehajtás költségeit is, ami egy több tízmillió forintos kártérítésnél már jelentős összeg.

Helmeczy László képviselte Petre Cozmát – a 2009-ben meggyilkolt Marian Cozma édesapját – és rokonait is, akiknek a bíróság összesen 210 millió forint vagyoni és 26 millió forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg. Ezt az összeget a román kézilabdázó megöléséért elítélt Raffael Sándornak és négy bűntársának kellene kifizetnie. Tőlük jelentős vagyont foglaltak le a hatóságok, több mint 70 millió forint értékben zároltak bankszámlákat, ingatlanokat, autókat és egyéb vagyontárgyakat. Csakhogy az évekig elhúzódó büntetőper bűnügyi költségei önmagában meghaladták a százmillió forintot, így az állam elvitte a kártérítés fedezetét Petre Cozmáék elől.

Épp az ilyen esetek miatt két szocialista parlamenti képviselő, Ficsor Ádám és Juhász Ferenc 2010-ben és 2011-ben is benyújtott egy-egy módosító javaslatot az áldozatvédelmi törvényhez. Ebben azt javasolták, hogy kivételes esetekben a magyar állam vállalja át az áldozatoknak megítélt kártérítés kifizetését, ha arra az elítélt képtelen, és ettől kezdve az állam lépjen fel követelőként a tettessel szemben. Az egyedi döntéseket az MSZP-s politikusok a hivatalban lévő igazságügy-miniszterre testálták volna. A módosító javaslat azonban nem került a plenáris ülés elé, az illetékes parlamenti bizottságban a kormánypárti képviselők – indoklás nélkül – lesöpörték az asztalról a tervezetet.

Ennél hatékonyabbnak bizonyult Helmeczy László, aki 2013 augusztusában írt, Orbán Viktornak címzett nyílt levelében szintén arra kérte a kormányfőt, hogy az állam vállaljon szerepet az áldozatoknak megítélt kártérítések kifizetéséből. Az ügyvéd példaként hozta föl az olaszliszkai lincselést, Marian Cozma halálát, valamint a romák ellen elkövetett gyilkosságsorozatot. Az igazságügyi tárca akkori vezetőjének, Navracsics Tibornak a kezdeményezésére a kormány foglalkozott is az üggyel, ám utóbb kiderült, csak az egyikkel: a 2014-es parlamenti választások kampányára időzítve a magyar állam – a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesületen keresztül – 70 millió forint kártérítést osztott ki a romagyilkosságok áldozatainak családtagjai között. A többi esettel nem foglalkoztak, így a probléma átfogó megoldására nem került sor.

Ez pedig nem sok jót ígér Simányi Istvánnak. A taxis ügyében a végrehajtási eljárást felfüggesztették, s bár időről időre megpróbálják felkutatni K. Bánkot, mindig arra jutnak, hogy ismeretlen helyen tartózkodik. A megítélt több mint négymillió forint pedig tovább pihen Simányi István „virtuális számláján”.

– Valami nagyon nem stimmel – ingatja a fejét a taxis. – Tönkretette az életemet egy ember, akit kártérítésre köteleztek, de egyetlen fillért sem fizetett. Az állam előbb igazat adott nekem, de utána már nem segített, így az egész jogi hercehurca nem ér semmit. Valójában magamra maradtam. Egyszerű ember vagyok, de azt még én is érzem, hogy ez így igazságtalan.