Veszélyzóna

Feltűnő, hogy a könyv egyharmada mirólunk szól. Minek tulajdonítható ez? Az ön kiemelkedő magyarországi ismereteinek (magyar nyelvtudásának)? Vagy más magyarázata van?

– Kétségtelen, hogy az általunk tárgyalt jelenség Magyarországon jutott a legmesszebbre. Amikor a kötet megírására a kiadótól megkaptuk a megbízást, és kicsit jobban végiggondoltuk a témát, jeleztük: lesz némi hangsúlyeltolódás. Hogy ez mennyire indokolt, az később – mihelyt mélyebbre ástam a témában – bizonyossággá vált. A Jobbik ma már Magyarországon több témában véleményt alakít, irányadó, mégpedig olyan mértékben, ahogyan ezt a vizsgált országok egyikében sem tapasztalhatjuk. Megfogalmazásai – a cigánybűnözésről például – mozgósítanak, eszméik, az ordasok mélyebben beszivárogtak a társadalomba, mint bárhol másutt. Gyűlöletet szítanak az etnikumok ellen, s hogy ez milyen veszélyes, azt tudjuk: elég a volt Jugoszláviára gondolni.

A témát alaposabban vizsgálva bukkant-e újdonságra, a korábbitól eltérő felismerésre?

– Inkább azt mondanám, hogy beigazolódtak bizonyos korábbi sejtéseim, megállapításaim. Másrészt számomra is tanulságos a jelenség szociológiai vizsgálata, behelyezése a gazdasági és politikai fejlődésbe. Itt is van eltérés Magyarország és – mondjuk – a többi visegrádi ország között. Utóbbiakban ugyanis a rendszerváltás első évtizede csekély eredményeket hozott, Magyarországon viszont a történések inkább megfeleltek bizonyos elvárásoknak. Ezt a felfelé ívelő szakaszt megtorpanás követte, majd 2000–2002 óta határozottan kudarcos a történet, s ez kétségkívül hozzájárul a szélsőség erősödéséhez, éppen akkor, amikor a többi országban beindultak valamiféle reformok, illetve hoztak is bizonyos eredményeket.

Van-e hasonlóság az egyes országokban újonnan létrejött szélsőjobboldali erők között?

– Mindegyik országról elmondható: ez új típusú jobboldal, a korábbinál sokkal fiatalabb hangadókkal. A rendszerváltás után feltűnt jobboldali vezetők – Csurka vagy Slota – szerepe jó ideje háttérbe szorult, a személyek elhasználódtak, korrumpálódtak. A mostaniak közelítésmódja más. Ők tudatosan meglovagolják a rendszerváltás kudarcát, a bűnbakkereséshez szélsőséges kifejezési kultúrát alakítottak ki. Bár az egyes országokban eltérőek a történelmi emlékek, a kapcsolatkeresés és az egymásra találás a „hagyományőrzőkkel”, a nemzeti mitológiákat kiélő csoportokkal hasonló. A könyv egyébként részletesen foglalkozik ezekkel a kapcsolódásokkal.

A határokon is átnyúlnak ezek az összefonódások?

– Részben igen. De azért vannak akadályok, sőt történelmi gyökerű antagonizmusok. Magyarok és szerbek, illetve szlovákok között például. De hogy figyelnek egymásra, sőt utánozzák egymást, arra van bizonyíték. Bulgáriában megtetszhetett például a Magyar Gárda ötlete – ott is alakult ilyen, igaz, saját hagyomány híján inkább a német náci jelképekhez visszanyúlva.

Ön szerint mivel magyarázható a Jobbik előretörése?

– Kétségkívül szerepe van benne annak is, hogy a Fidesz 1996–98-tól elkezdte használni a jobboldali populizmus eszközeit, s folyamatosan tabukat döntött. Olyan diskurzust legitimált, amilyen egy nyugati demokráciában elképzelhetetlen. Egyben éreztette, hogy a demokráciát nem kell komolyan venni. A csalódottak, a rendszerváltás vesztesei, a sikertelen politikai elittől elfordulók egyre inkább úgy érzik, hogy problémáikra a választ a Jobbik képes megadni. Ennek a pártnak sikerült egy olyan – az összes többi országbeli elvbarátokénál ügyesebb – „gondolati hidat” teremtenie, amely az internetnek is köszönhetően sokakat elér. És már-már híveket szerez a korábban másként gondolkodók táborában is. A nyilvánossághoz való viszonyt igen hatékonyan alakítja, ami azon is mérhető, hogy milyen sokan vannak jelen az internetes fórumokon, köztük a baloldaliaknak mondottakon is.

A kötet megírásához mindketten sok interjút készítettek, amelyeket aztán más formában, a személyiségek és a jelenségek bemutatásához használtak fel. Ön jó két évtizede tudósít Magyarországról, a beállítottsága nem titok. Könnyen létrejöttek ezek a találkozók?

– Nem volt gond. Sőt, néha az volt az érzésem, hogy a beszélgetőpartnerem mintegy kihasználta az alkalmat, és megpróbálta rajtam lemérni koncepciójának hatását. A nyilvánosság fontos eszköz, jól is használják.

Nem tart attól, hogy április után igen nagy lesz a szélsőjobboldali gondolatok befolyása a magyar politikára? És személy szerint ön nem számít-e arra, hogy tudósítói munkája nehezebbé válik? Hiszen nem épp kedvence a kormányra kerülő, illetve befolyáshoz jutó erőknek.

– Az első kérdésre annyit mondhatok: ez a befolyás máris jelentkezik. Ami pedig engem illet: hozzászoktam a nehéz újságírói munkakörülményekhez, például a közel-keleti diktatúrákban.

A könyv még szinte meg sem jelent, amikor a Die Pressében közzétett ismertetés miatt máris megindult a magyar jobboldali sajtó támadása.

– Ez is hozzátartozik a képhez, ha úgy tetszik, kiegészíti.

A kötet címe is utal arra, hogy a szerzők komoly veszélyforrást látnak. Tud-e a nemzetközi közvélemény vagy éppenséggel az EU e veszély elhárításában segédkezni?

– A veszély óriási, ha nem is rövid távon. Az etnikai gyűlölet szítása mobilizál, és a következményei beláthatatlanok. Azért is igyekeztünk konkrét eseteket közreadni, hogy érzékeltessük: a veszély nem elméleti. Az Európai Unió egyszer már – Jörg Haider pártjának kormányba kerülésekor – kipróbálta, felléphet-e értékközösségként. Szankciói jelképesek és végül hatástalanok voltak. Kiderült: nincs az EU joganyagából levezethető mechanizmus ilyesfajta befolyásolásra. A nemzetközi közvélemény mégis számít, akkor is, ha ezt nem mindenki vallja be. Hogy a hangnem messze van a szalonképestől, azt Magyarországon is érzékelik. Mindenesetre erősíteni kell a demokráciát. Fontos lenne, hogy a gazdasági helyzet miatt elbizonytalanodók ne higgyenek a Jobbik válaszainak.

Gregor Mayer (1960) Grazban és Bécsben tanult filozófiát és matematikát, majd újságírói pályára lépett. 1990-től fűzi szoros kapcsolat Magyarországhoz, akkor lett a Profil című osztrák hetilap budapesti munkatársa. 2003 és 2005 között Bagdadból, azóta Belgrádból tudósítja az osztrák hetilapot, s időről időre visszatér Budapestre is. A DPA német hírügynökség tudósítója.