Veszélyes játékaink – Harmincéves a 168 Óra
A történetnek vannak személyes vonatkozásai is. A lapot hosszú ideig ugyanaz a két ember, Mester Ákos és Bölcs István szerkesztette, akik a lappiacra bevezették, a rádiós 168 Óra és Gondolat–Jel utánközléseiből igazi hetilappá fejlesztették, akik a politika hullámveréseiben gondozták, akik megteremtették azt a növekvő-csökkenő, de politikai identitását hűségesem őrző tábort, amely lapunkat máig elkísérte. A 168 Óra a médiaháború repeszdarabja volt. (Lásd Bölcs István írását ünnepi kiadványunkban.) Bizarr fintora a sorsnak, hogy míg maga a lap fennmaradt, az ősforrás, a Magyar Rádió egykori formájában elhalt, nyomaiban sem emlékeztet ma már egykori önmagára.
A hetilap műfajához hozzátartozik egyfajta családias bensőségesség. Ez több mint üzlet, ez viszony. Régen az ember, ha vonaton utazott, a kupéban nem a telefont babrálta, vele volt kedvenc lapja, mindennapi Népsportja, keresztrejtvénye, Ludas Matyija, „Sárga Újságja” (Sportfogadás), Film Színház Muzsikája, s jó esetben a 168 Órája.
Ilyen emberek ma is vannak. Ők azok, akik a felfordult világban életformájukat, szokásaikat, világlátásukat védik, ragaszkodnak a kipróbált borotvavizükhöz, mániákusan olvasnak, és néha továbbadnak belőle valamit. A hetilap nem azé, aki írja, szerkeszti, korrigálja, tördeli, hanem azé, aki – legyünk profának – hűségesen megveszi. Aki hétvégén, a bevásárlószatyor tetejére a legvégén a férj kedvenc lapját is odateszi. Vagy azé – ilyen is van –, aki a helyi Szabó Ervin könyvtár olvasótermébe jár olvasni, mert ott legalább csönd van, és az újság a minimálnyugdíj mellett drága. Ezt fedezhette fel Halász János fideszes honatya, aki az alföldi nagyváros könyvtárainak polcáról néhány éve a „nem komilfó” sajtót gondosan eltakaríttatta.
Nyomtatott lapot olvasni egyre inkább szavazat, állásfoglalás, már-már a privát szférához tartozik. Lehet, hogy az online világa pattogósabb, részegítő a szabad szörfölés. Az internet kaleidoszkóp, amely eltérő fénytörésben váltogatja az álláspontokat, töredezett és áttekinthetetlen. A nyomtatott újság biztonság, titkos közösség, tudom, mit várok tőle, ott valóban azt olvasom, amit szeretnék.
Ez az a titkos, belső bizalom, melynek a 168 Óra harminc éven át – reméljük – megfelelt. Ezen túl még sok mindent mondhatnánk magunkról és lapunkról. Címkézhetjük. Mondhatjuk azt, hogy liberális – az vajon mit jelent? –, balos nyomokkal. Az egyik portál online lovagja írta nemrég, hogy a 168 Óra „a hardcore (megrögzött, fanatikus) baloldal” lapja. Mi lennénk hardcore? Na hiszen.
A lap munkatársai maguk között ilyesmiről ritkán beszélnek. Nincs direktíva, tisztáznivaló. Nincs „vonal”. Magyar nyelven akarunk írni, a szabadság és a szolidaritás nyelvén, az egyenlőség és együttérzés nyelvén, az európai nemzetek együttműködő közösségének nyelvén, a határon túli kisebbségek nyelvén, akik szellemi otthonukat még mindig nálunk keresik. A velünk közös sorsban élő romák nyelvén, a holokauszt túlélőinek nyelvén, a kiközösített melegek nyelvén, a letaposott nyugdíjasok nyelvén. A vergődő értelmiség nyelvén, amely a kiutat egyre reménytelenebbül keresi.
Nem könnyű erről a harminc évről tárgyilagos távolságtartással írni. Olyan szakmát gyakorlunk, amelyről a vaskancellár, Bismarck találóan mondta: „az újságíró pályatévesztett ember”. Veszélyes játékot játszik. Azt hiszi, hogy politizál, befolyásolja a dolgokat, hogy létezik „igazság”, hogy az érdekek, ösztönök zűrzavarában a szó mérce lehet. Már nem hiszem, hogy így van. És hogy valóban őszinte legyek, az igazság az, hogy az újságíró elsősorban jól akar szórakozni. Az írás majdhogynem érzéki öröm, olyan kódrendszer, speciális készség, amelyet nemigen pótolhat más. A zenének szoktak gyógyító hatást tulajdonítani. Mi az írott szó erejében, a pontosan megfogalmazott mondat érvényességében hiszünk.
Emlékszem, az egykori Ganz-MÁVAG irodaház műmárvány aulájában ültünk (valaha ott is tanyázott a szerkesztőség), a félhomályban minden pusztult, koszlott, a műbőr fotelbe süppedve ült velem szemben Pista bácsi (Bölcs István) és az alapító főszerkesztő, Mester Ákos.
– Nyilván te is a sikert akarod. Mi is. Gyere át hozzánk.
Mesterhez illő rideg tárgyszerűség volt, az érzelmeket, ha tehette, mellőzte. Egyszer azt mondta, ő maga nem is ír jól. Ő elsősorban edző. Pontosan tudja, mi az észszerű terhelés, a formába hozás. Bölcs fészkelődött, csöndesen mosolygott.
Nem lettünk túl sikeresek, igaz, bele sem buktunk. A lap 112 ezer példányról indult, a Nagy Imre-temetés napján csúcsot döntött 160 ezerrel, a sokkoló hatású Pozsgay-interjút (népfelkelés) a 168 Óra százezres példányszámban jelentette meg. Ez annak idején, a lapalapítási lázban közepes rajtnak számított. Mert akkoriban lett nagy siker a Kiskegyed, 200-250 ezres példányszámokkal, az akkori Magyar Nemzetre legyintettünk (120 ezer), a Népszabadság az istennek sem akart visszaesni, hiába bukott ki alóla a rendszer. Vasárnapi Népsportjukat éjféltájban a Blaha Lujza téren kígyózó sorokban várták a szurkolók, ha rangadót nyert a Fradi. Az utcák-terek alkalmi kempingasztalait elborították a könyvkereskedelem gyorskiadványai. A magyarok szomjaztak a betűre. Ugyan ki is gondolta, hogy hamarosan megjelennek a valóságshow-k, a kereskedelmi tévék? De talán ez a dolgok rendje. Az iparszerű, százezres tömegsajtó huszadik századi termék, a századdal együtt tűnik el.
A kilencvenes évek elejének lapkiadási dömpingjében a 168 Óra a sűrű középmezőnyhöz tartozott. Voltak kiugró példányszámok. Kevesen tudják, mi volt a legnagyobb dobásunk. Diana hercegnő temetése (a címlapon egy átlagos, de inkább gyenge portré) két utánnyomást hozott. Lapunk inkább tartós fogyasztási cikk volt. Ez abból a szempontból előny, hogy kevésbé hatottak ránk a divatok. Nekünk nem kellett bulvárosodni, a közönség nehezen viselte volna. Az idők során nőtt a betűpontnagyság, a főszerkesztői-szerkesztői dioptriákkal együtt. És, ne tagadjuk, a kíméletlen politika versenye mégiscsak hatással volt ránk. Bölcs tanár úr írja az emlékszámban, honnan, hányfelől álltak szóba velünk az alapítás idején Habsburg Ottótól Orbán Viktorig. „Honnan jött? 168 Óra?”, kérdezte egy frissen választott fideszes polgármester kollégánktól, Nagy Józseftől. „Valaha én is olvastam a 168 Órát.” „Valaha én is szavaztam a Fideszre”, válaszolta Nagy József. Még Kövér Lászlóval is interjúztunk (egyszer), az első Fidesz-éra első hetében. 2003-ban Bányai kolléga félénk kérdésére, „Laci, ugye lehetetlen, hogy interjút adj nekünk?”, ezt válaszolta Laci: „Nem lehetetlen. Elképzelhetetlen.” Talán jobb is így.
A laudáció lehetetlen műfaj. Nehéz megúszni, hogy az ember ne dicsekedjen. Mi fedeztük fel ezt, mi lepleztük le azt, mi írtuk meg amazt. Valóban voltak látványos felvillanásaink. De ez a mostani harminc legyen csöndes ünnep. Velünk tartanak önök harminc éve. Ez önmagában is rekord, többet ér, mint százezer oldalnyi öndicséret.
