Veszedelmes viszonyok

Nyilatkozta: nálunk az irodalmi siker a média kezében van. És a nőkében. Utóbbi talán magyarázatra szorul.

– A nő többet olvas, többet jár színházba, talán még múzeumba is, és biztosan több könyv vásárlásával terheli a családi büdzsét. Bizonyos példányszámokért tehát ő a felelős.

„Nőtétele” saját irodalmi sikerét tekintve is érvényes?

– Sokat segítettek nekem régi kollégák: Wesselényi Polixénia utazásai, Kölcsey Antónia érzékeny naplója, vagy Szendrey Júlia szép, szomorú élete. Én a nőiség tematikájában látnék valami kiapadhatatlan, festői erőt. Nem, a nő biztosan nem érdekesebb, mint a férfi. És mégis. Szív Ernő egyszer írt egy tárcát, amelyben arról beszélt, hogy feleség és regény – amennyiben a férfi az író – ellenségként figyeli egymást. Egészen addig, amíg a regény meg nem születik.

Ön „sok műfajos”. Ír verset, tárcát, novellát, drámát, regényt. Említette egyszer: mindegyik műfajnak megvan a maga helye és ideje. A Virágzabálók – nagyregény. Ez lenne korunk műfaja itt és most?

– Mert az életünk árnyaltabb ábrázolással bírna a regényben?! Nem hinném. A regénynek nagyobb a „kereskedelmi inspirációja”. Ám hogy Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Balla Zsófia költészetében vagy Bertók László, Varga Mátyás és Szíjj Ferenc lírájában ne lenne benne a kor lényege, a mai ember egzisztenciális nyűge – azt kétlem. A posztmodern próza is rendre tágasabb formát választ, lásd Esterházy, Kukorelly, Garaczi vagy Németh Gábor újabb műveit.

A Virágzabálók mintha sajátosan ötvözné a 19. századi klasszikus prózairodalmat a Tarantino-filmek – azonos történés, ám eltérő és folyton reflektáló szempontok – dramaturgiájával.

– A történet cserepekre hullásáról már Ady, aztán sokan, sokan, majd Mészöly Miklós is beszélt. A Virágzabálók esetében a tét az volt: a klasszikus nagyelbeszélés illúzióját hogyan tudom összehangolni a széttöredezettség folyamatos állapotával. Nagynak látod, de folyton rész. Cserépért nyúlsz, de mintha az egészet emelnéd.

Meddig tartott összeszedni minden „cserepet”?

– Hat évig.

Közben sokszor átírta, abbahagyta, újrakezdte, megunta, megszerette a könyvét?

– Csak egyetlen érzés nem igaz. Soha nem untam. Az ember fél tőle, silánynak, kiábrándítónak látja – ilyesmi érzések akadhatnak. De másnap ölni tudna érte. A hangulatok így váltakoznak, és ez természetes.

Néhány éve a Jelenkorban már megjelentek részletek a könyvből, aztán mégsem kerültek be a regénybe. Csupán „hangulatból” húzta ki őket?

– A nagy műtétek, a kíméletlen beavatkozások természetes velejárói egy ilyen nagyságrendű könyvnek. Jósolták, a számítógép pongyolává teszi az írást. Hát nem. Ellenkezőleg. Sokkal többet lehet javítani. Szöszölni.

Meg sem próbálnám néhány szóba sűríteni a könyvet. Lehetetlen. Persze mondhatok olyanokat, hogy „bonyolult szerelmi történet”, 19. századi, Szegeden játszódik, világa mesés, legendás. Meg egyszerre realista is. Pontos képet ad az akkori Magyarországról, az 1848-as forradalom szegedi eseményeiről vagy a nagy árvízről. Így történelmi nagyregény is. Feltételezem, megírását komoly kutatómunka előzte meg.

– Sokat fénymásoltam a szegedi Somogyi Könyvtárban. Korabeli árvízi könyvekért ballagtam Baka Tündéhez. Adott esetben föllifteztem a Yale Egyetem könyvtárának negyedik emeletére, és ami magyar könyvet csak bírtam, összeszedtem abban a csodás labirintusban. Könyveket kértem Schauschitz Zsuzsától a berlini Collegium Hungaricumban. És a végén – ez nekem is meglepetés volt – már bóklásztam a neten. Töltögettem, másoltam, vagdosgattam. Csak azt akarom mondani: így is születhet úgynevezett „magyar regény”.

Van olyan kritikus, aki szerint a Virágzabálók Szeged „regényballadája”. Tény, ön Szegeden járt egyetemre, ott lett újságíró, író. Nemrég könyvének egyik irodalmi fórumán arról beszélt: a várost egyszerre jellemzi „határmentiség, nagyvonalúság, kicsinyesség és báj”, s valójában szélsőséges érzelmek fűzték Szegedhez.

– A mai gyönyörű egyetemi könyvtár helyén valaha csónakázótó hullámzott. Néhány hattyú megtelepedett a vízen. Móra írja, hogy ezek a hattyúk nem fehérek, hanem zöldek voltak. A tó békalencséjétől. De nem élek már Szegeden, tehát csak jót mondhatok a városról. Ami nem is nehéz. Októberben – Mikola Gyöngyi jóvoltából – a Grand Cafében kétnapos irodalmi konferenciát tartottak a Virágzabálókról. Nem normális dolog.

Mindenesetre a regény fülszövege szerint ön az „alföldi veszedelmes viszonyokat” írta meg. Elég találó utalás Laclos „fülledt” regényére...

– A Virágzabálók érzelmes, néhol erősen költői, ugyanakkor szemérmes könyv. Nekem nincs ellenérzésem a test nyersebb változatú ábrázolása iránt, de ebben a regényben a szerelmek nyomában nem bűn és fülledt érzékiség jár, hanem lírai magától értetődöttség és tétova boldogságkeresés. A kezdet kezdetén kérdeztem a barátnőimet, lehet-e egyszerre három férfit szeretni. Csöppnyi gondolkodás se. Igen, igen, igen! Nálam is több ember szeret több embert, a szerelem hálókat alkot, mint a Tisza folyásai a korabeli Szegeden.

Csakhogy művében a „veszedelmes viszonyok” – szerintem – nemcsak a „szerelmi szögletet” jelentik. Egyfajta társadalomképet is. Hiszen a történetben egyszer csak megbomlik a soknemzetiségű város, zsidók, cigányok, szerbek, románok, németek és magyarok békés harmóniája: az 1848-as forradalom kapcsán az ébredő nacionalizmust, az akkori pogromokat is felelevenítette.

– Többféle személyes és társadalmi érdek ütközött e lázas években. Osztrák oldalon is sok magyar, és magyar oldalon is sok osztrák harcolt. Továbbra is kérdés: kellett-e ez a háború? Nem kaptunk-e meg később mindent, amiért folyt a hajcihő? Kellett-e a kölcsönös vérontás? Másfelől: igazi véres pogrom Szegeden csak egy volt. Elsősorban szerbek ellen indult, aztán a zsidó polgárok ellen fordult. Majd a fegyverraktárt védő magyar nemzetőröket is lemészárolta a csőcselék. Illetve lelőtték a magyar szolgabírót, aki békíteni igyekezett őket. Szóval afféle internacionalista pogrom volt ez Szegeden ’48 októberében, Kossuth látogatása után. Akkor már javában tartottak a délvidéki harcok a szerbek ellen, a szokásos kegyetlenséggel. És bizony oda-vissza alapon.

Nem gondolja, hogy nálunk ma is látszanak jelei a társadalmi-politikai „veszedelmes viszonyoknak”?

– Nem mindig olyan veszedelmesek azok. És nem kell annyira félni. Rasszizmus, antiszemitizmus – meg nagyon sok jóság és szolidaritás is van. Illetve itt van a józan eszünk.

Utóbbiban kételkedem.

– Én egyben nem kételkedem: az értelmiség, a politikai elit tette olyanná ezt az országot, hogy nehezebb megőrizni a józanságunkat, mintsem megőrülni. Egyszer a New York-i repülőtéren meghívtam Rockenbauer Zoltánt egy koktélra. De koccintottam már Lamperth Mónikával is. És leszakadt az ég? Én leginkább azt fájlalom, hogy a köztársasági elnök úr milyen későn nyitotta rá a gárdára az ablakot. Vagyis rányitotta, csak akkorra már elmasíroztak. Nem kárörömmel mondom, de helyzetértékelése hibás volt. Az élet nem őt igazolta. Most közel vannak – és egyre többen.

Olyannyira, hogy nemrég a Demokratában felhívás jelent meg „könyvtárkommandók” felállítására: meg kell semmisíteni az általuk nemzetellenesnek kikiáltott szerzők – Nádas Péter, Konrád György, Spiró György – műveit.

– Ezek csupán néhány szomorú, frusztrált idióta kilengései. Azt már inkább fájlalom, hogy a konzervatív oldalról nem történt szisszenés: azért ez mégsem kóser! És azt sem értem, az efféle hecclapok címlapjára miért engedik rá az arcukat jóravaló, komoly emberek. Jelzem, ez nem politikai kérdés. Annál több. Ízlésbeli kérdés! Mert a politika, ha öl is, mulandó. Az ízlés azonban halhatatlan.

Ehhez képest Ungvári Tamás épp a 168 Órának beszélt arról: minden művészetet szerető emberben él a félelem, hogy a mi „kulturális ellenforradalmi” időnkben végzetes támadás éri a magyar nemzeti kultúrát.

– Hadd vitatkozzam. Bizonyos kulturális átrendeződések vannak, és nyilván lesznek is. Na de, hogy kulturális ellenforradalom lenne?! És mit jelent az, hogy végzetes?! Jobboldali sajtóbirodalmat létre lehet hozni. Lesz is. De másik országot, másik kultúrát nem kreálhat senki atyafia. A kultúra ugyanis az emberi létezés alternatív hozadéka: hosszú távon nem viseli a direktívákat. Ideológiai, politikai megfontolásokkal – megtanulhattuk már – nem lehet a művészi minőség helyét újrapozicionálni. Lehet csikorogni, de Esterházy, Parti Nagy, Tandori vagy Závada ott maradnak, ahol igazán jogosan vannak. Demokráciában élünk, és nemcsak mi használjuk, de ő is használ bennünket, és olykor, nem tagadom, idegesítő módon kéri az életünk részét. Nota bene: erősen nyugtalanító jelenségekkel operál. De akkor is demokráciában fogunk élni, ha lesznek új választások. Lehet, hogy még több könyvet adnak el Wass Alberttől, de akkor is Bodor Ádám az író. És, mondja, le lehet Ligetit, Kurtágot és Eötvöst váltani? Vagy el tudja képzelni, hogy az aukciós galériák Vojnich kádjai, Gaál arcai és Nádler remegései helyett rózsaszín turulokat fognak hajkurászni? Bizonyos dolgok miatt igen – de ilyesmik miatt biztosan nem aggódom.