Vert arany

– Hasonló esetekben korábban összezárt a szakma és az uszodai közösség, most viszont nem. Mit gondol, miért?

– Talán mert azt gondolták, hogy ez az eset védhetetlen, ráadásul a nemi erőszak az egyik legsúlyosabb bűncselekmény. Óriási volt a társadalmi felháborodás, és az ügy nyilvánosságra kerülését lemondás is követte.

– Voltak azért más vélemények is.

– Igen, az áldozathibáztatás társadalmi szintű jelenség, hasonlón ahhoz a vélekedéshez, hogy a hajléktalan felelős a sorsáért. Ez is oka annak, hogy számos erőszakos cselekmény marad titokban, főleg a közeli kapcsolatokban vagy egy közösségen belül. A pszichológiában ismert jelenség, hogy ha valakit jó embernek tartanak, de megtudják, hogy rosszat cselekedett, akkor ellentét jelentkezik. Ennek pedig az a feloldása, hogy a rossz cselekvést bagatellizálják vagy például erőszak esetén az áldozatot hibáztatják, így fenntartva azt, hogy akit jónak gondoltak, az jó maradjon.

– De ezúttal éppen nem az áldozathibáztatók kerültek többségbe. Az erőszak jellemzően uszodai jelenség lenne?

– Nem feltétlenül. Molesztálásról a tornában is lehet hallani. A tornászlányokon is kevés a ruha, ugyanúgy, mint az úszókon.

– És ha általában kérdezem erőszakról, bántalmazásról?

– Minden sportágnak megvannak a maga sajátosságai, belső törvényei.

– Készültek felmérések arról, hogy egy élsportoló hány évet adna az életéből egy olimpiai aranyéremért; öt és tíz év is elhangzott. Akkor ehhez képest egy-két pofon belefér, nem?

– Nem. A fizikai erőszak legfeljebb akkor indokolható, ha a gyerek át akar menni az úton piros lámpánál, vagy belenyúl a konnektorba, ilyenkor el kell rántani. És utána magyarázatot kell adni.

– Ha hússzor száz métert kell úszni időre, néhány másodperces pihenőkkel, akkor nem lehet hosszasan magyarázni. Ez sem indok?

– Nem, az erőszakra nem lehet mentséget találni. Tudomásul kell venni, hogy emberek versenyeznek, nem robotok.

– Az hogy lehet, hogy úszók, akik ilyen közegben nőttek fel, leviszik a gyereküket az uszodába?

– Ők úgy érezhetik, hogy az eredmények igazolták ezeket a módszereket. Utólag úgy látják, hogy tényleg jót tett nekik a verés.

– Egyetemi oktató, egykori sikeres úszó mondta Széchy Tamásról és a tanítványairól, hogy az Öreg nélkül semmi nem lett volna belőlük, sem a medencében, sem a parton.

– Ezt azért nem tudhatjuk, lehet, hogy más módszerekkel is elérték volna ugyanezeket az eredményeket.

– Egy tornaedzőtől hallottam, hogy a lányával soha nem dolgozna, mert anyaként nem tudna olyan kegyetlenül kemény munkát megkövetelni, mint a többiektől. Lehet, hogy ezért is sikeresebbek a férfi edzők, mert nem sajnálják meg a tanítványaikat?

– Nem mondanám, hogy sikeresebbek, azt sem, hogy tehetségesebbek. Az kétségtelen, hogy többen vannak, de ez is a társadalmi elfogadottságra vezethető vissza. Mert a közvélemény azt tartja, hogy a pilóta, a mérnök és az edző férfifoglalkozás.

– Zsolt Róbert írta egyik könyvében Széchyről, hogy a tanítványai edzés közben azon gondolkodnak, hogyan tudnák megfojtani – de aztán rohannának, hogy megmentsék.

– Igen, ezek ambivalens érzések. Ebben a zárt közegben az edzőnek afféle apaszerepe is van, egy apát pedig nem bántunk. A bántalmazott gyerek is kap figyelmet, és ennél súlyosabbnak tartja például azt, hogy intézetbe vigyék. Úgy gondolja, hogy inkább verjen, mint ne törődjön velem. Az elhanyagolás lehet ártalmasabb, megnyomorodik tőle a lélek.

– Uszodai vélemény volt az is, hogy az átlagember vezeti a 6-os buszt, a kiemelkedő tehetség meg eltér a tömegtől, és többek között ezért nyer olimpiát. A nagy edzőkről még egyszerűbben: mindegyik egy kicsit defektes.

– Ez elképzelhető. Hermann Imre is úgy gondolta, hogy zsenik könnyebben fogadják el a perverziót. Összefüggést vélt felfedezni a perverzió és zseniség között, de ezt nem úgy értelmezte, hogy minden zseni perverz lenne, és nem is feltétlenül szexuális perverzióra kell gondolni, ez megnyilvánulhat akár öltözködésben is.

– Széchy, aki azért világklasszis volt a szakmájában, azt mondta, a lelki terrortól maradandóbb sérülést szenved egy gyerek, mint egy pofontól.

– A kettő ritkán válik el egymástól, és egyik sem megoldás. A jutalmazás mindig jobb motiválás, mint a megalázás, a verés, a büntetés. A félelem energiákat köt le, a stressz csökkenti a teljesítményt.

– Korábban arról beszéltünk, hogy egy olimpikon hány évet adna az életéből az aranyért, de inkább az a kérdés, hogy a szülő hány évet áldoz a gyerekéből.

– Hiba, ha a szülő a saját álmait akarja megvalósítani, amikor sportolni viszi a gyereket. És tényleg azt hiszi, hogy nem is olyan nagy baj, ha elcsattan egy-két pofon, mert ettől javulnak az eredmények.

– Ebből valóban ritkán volt konfliktus.

– Mert ez külön világ, idegent nem engednek be, ami ott történik, az egy zárt körön belül marad. A gyerek sem nagyon tiltakozik, mert alapvetően társas lény, vagyis szeretne valahova tartozni és szeretne megfelelni a szülőnek, aztán az edzőjének is.

– Az eredmények ezt a zárt kört, az itteni módszereket igazolják.

– A bűncselekményeket semmi nem igazolhatja.

– És ami még nem büntetőjogi kategória?

– Ott érvényesül a társadalmi értékrend, és azt látjuk, hogy még mindig fontosak a sportsikerek. Az autoriter társadalmakban fontosabbak, mint a demokráciákban. Mint ahogy az erőszakos módszerek is elfogadottabbak.

– Kell ezen a felfogáson változtatni? És lehet?

– Kell, lehet, és változik is, például azzal, hogy egyre nagyobb teret nyer a sportpszichológia.

– Sok edző még mindig azt mondja: a pszichológus is én vagyok.

– Az élsportban szükség van pszichológusra, Amerikában és Nyugat-Európában általánosan igénylik a segítségét, és most már nálunk is egyre több helyen. A képzéssel, az edzők oktatásával pedig előbb-utóbb megváltoznak az edzésmódszerek is.

– Vagyis a tudomány legyőzi a hagyományt?

– Idővel a hagyományok is változnak.