Vászonangyalok

Kelecsényi László

1. Anna Karina (Éli az életét)

2.Françoise Dorléac
(A bársonyos bőr)

3. Fanny Ardant (Szomszéd
szeretők)

4. Maria Schneider
(Az utolsó tangó Párizsban)

5. Ornella Muti (Az utolsó asszony)

6. Juliette Binoche (Végzet)
7. Monica Bellucci (Maléna)

8. Sophie Marceau (Fanfan)

9. Julia Roberts (Sztárom a párom)

10. Liv Tyler (Lopott szépség)
11. Scarlett Johansson
(Elveszett jelentés)

12. Keira Knightley (Igazából szerelem)

Szeretünk listázni. Legjobb ez, legjobb az. A legjobb éttermek, nyaralóhelyek, kölcsönök. Listázunk filmeket, listázunk embereket. Színészeket. Az összehasonlíthatatlant mérjük össze. Tehetséget, szépséget, szexepilt. Az utóbbit feltétlenül. Aztán összeveszünk fölötte, mert mindenkinek más a szép meg a szexi. Ízlésekről pedig nem lehet vitázni. Kinek a papné, kinek meg a lánya.

Ha van brüsszeli, mannheimi, budapesti meg isten tudja, még milyen tizenkettő – mindenkinek lehet tizenkét saját színésznője. Könnyen összejön a tucat. De hogyan állítsam sorba őket? Nem sérthetem meg a hölgyeket azzal, hogy ranglistát csinálok róluk. Nem is tudnám összemérni az almát a körtével. Ábécésorrend? Nem iskolában vagyunk, csak a szerelem iskolájában: az összeállítás fő szempontja ugyanis a női varázs. Nem baj, ha tehetséges, de mindenképp vonzó legyen. Hogy bele lehessen szeretni. Arra a másfél-két órára mindenképp. Rajongani értük, filmjeiket bámulni, olvasni meg írni róluk.

Nincs mese, nincs más módszer, csak egyetlen, bármily fájdalmas: a születési év szerinti felsorolás. De ott is akad gond. Honnét kezdjem? A legfiatalabb vagy a legkorosabb kerüljön az elejére? Különben a lexikonok is lehetnek pontatlanok. Hány meg hány színésznő kozmetikázta – nem csak az arcát – az anyakönyvi kivonatát. Botrány, hogy a legidősebb kedvenc elmúlt már hetven. Vigasztaljon, hogy a legifjabb épp csak túl van a harmincon.

Kapjon mindegyikük – egy szál virág helyett – egy-egy filmet, amelyben kitűnt, amitől hangos volt a szakma, ami örökre elkíséri, főként azokat, akik már elmentek a túlvilági társulatba, a valódi istenek és istennők közé.

Itt a csapat, a válogatott hölgykoszorú. Tessék rajongani vagy háborogni, például azon, ki hiányzik: hol van Lollobrigida, hol Bardot és Loren, nem beszélve Claudia Cardinaléról vagy Jeanne Moreau-ról.

Anna Karina (1940) – A hatvanas években élte fénykorát, amikor Jean-Luc Godard élet- és alkotótársa volt. Nem véletlenül emlegetik komoly filmtudósok is Karina-éveknek azt a periódust, amikor főszerepeket játszott férje filmjeiben. Később megírta az emlékiratait, és ebből kiderül, hogy a modernista film nyelvét radikálisan megújító mester magánlényként nemigen lehetne példaképe senkinek. Persze ezt csak Karina bánta, a nézőknek az Éli az életét régóta filmtörténeti alapmű. Szánjuk és szeretjük az ideig-óráig kurválkodásba kezdő fiatalasszonyt, ám nem tudunk segíteni rajta. Olyan eset ez, amikor felmennénk a vászonra, vagy legalább beszólnánk annak a filozófusnak, akivel a történet végén hosszan beszélget egy kávéházban, hogy tegyen valamit Nana/Karina érdekében. Nem lehet: sorsa bélyeg a homlokán. Lelövik, mint egy kutyát. Hét év szerelem, hét játékfilm Godard-ral – garantált filmtörténeti halhatatlanság.

Françoise Dorléac (1942–1967) – Tragikusan rövid pálya az övé. Még alig fedeztük fel, még alig láttuk pár főszerepben, amikor 1967 júniusának egy végzetes napján autóbaleset áldozata lett. Helyette a húga lett világhírű: Catherine Deneuve. Dorléac kisasszony Truffaut egyik korai filmjében, A bársonyos bőr címűben véste bele magát emlékeinkbe. Elcsábít egy negyvenes irodalmárt – ám nem csak a házas, kisgyermekes családapát, minket is a nézőtéren. Aztán a következményeket nem vállalja. Szabványtörténet, csak éppen nem a megszokott befejezéssel.

A szerelem támad. A szerelem feltámad, és megint tragédiát okoz. A szerelembe bele kell halni. Ezeket a tanulságokat lehet sorolni a Fanny Ardant (1949) főszereplésével forgatott Szomszéd szeretők kapcsán. Akik egyszer szerették egymást, bármi történik velük később, nem tudnak elszakadni a másiktól. Ezt üzeni Truffaut, bő három évtized távolából. Hogy egyetértünk-e vele, magunknak kell eldöntenünk. Viszont a szabálytalan szépségű Fanny Ardant-ba valóban bele lehet szeretni, mint tette azt maga a rendező is élete utolsó éveiben, mielőtt elment a filmtörténeti örökkévalóságba.

Már nincs köztünk Maria Schneider (1952–2011), akinek a pályája nem úgy alakult, mint amire számíthatott. Épphogy nagykorú lett, amikor a híres-hírhedt Az utolsó tangó Párizsban filmjét forgatta, Marlon Brando oldalán. Minden kezdő színésznő álma lett volna a szerep, ha a rendező, no meg az Oscar-díjas amerikai színész nem talál ki néhány brutális szexjelenetet, melynek dokumentarista valósághűségéről nem tájékoztatták előre Schneider kisasszonyt. Látványosan öregedett: nem sminkelte magát, hosszú, őszülő haja talán fésűt sem látott. Lejött ugyan a szerről, ám szétrombolta hívei illúzióit, akik azt a bájos fiatal lányt keresték benne, akit a hetvenes évek elején láttak.

A bűnös Madonna! Már nem lehet pontosan tudni, ki aggatta ezt a címkét Ornella Muti (1956) filmalakjára. A kritikusok szeretnek védjegyeket osztogatni, ám ezúttal nem tévedtek. Az utolsó asszony Marco Ferreri lidércjátéka a férfi-nő kapcsolatok jövőjéről. Az olasz rendező folyton-folyvást botránkoztató rémjóslatokat küldözgetett a mozikba. Ez a filmje is próbára tette a közönség idegeit, a filmvásznon még nem látott képsorokat illesztve a történet végére.

Az ellenállhatatlan végzet Juliette Binoche (1964) alakjában érkezik. Louis Malle mindig is tudta, hogyan provokálja a nézőket, de amit a Végzet című mozijával művelt, az több a soknál, az felér egy szerelmi sokkterápiával. Hol van itt szerelem, kérdezheti a gyanakvó férfinéző, aki sosem élt meg olyan élményt, hogy elcsábítsa fia menyasszonyát.

Kamaszálmok célpontja a férfiak irigy vágyainak kereszttüzében élő fiatalasszony, Maléna, akit Monica Bellucci (1964) varázsolt a filmvászonra. Az derül ki a történetéből, hogy a túlzott szépség nem vezet boldogsághoz, sokkal inkább kárhozathoz. Maléna vesszőfutását egy rövidnadrágos fiú szemüvegén keresztül sajnálkozhatjuk végig, az ő nézőpontja ad feloldozást a gyönyörű nőnek, aki nem maradhat bűntelen.

Szeszély és szertelenség jellemzi a Sophie Marceau (1966) játszotta kamaszlelkű szélvészkisasszonyt, a Fanfan címszereplőjét. Lehet, hogy minden férfi ilyen ifjú barátnőre vágyik, de ha megadja neki a sors, nem tud vele mit kezdeni. Mi a zsöllyében viszont csak irigykedünk; könnyen meglehet viszont, ha lejönne a vászonról, mi sem lennénk ügyesebbek, mint a filmpartnere.

Sok leánykérést láthattunk a moziban, de efféle „fiúkérést” szinte soha. A feledhetetlen mondatok a Sztárom a párom vége felé hangzanak el Julia Roberts (1967) gyönyörű ajkairól. Hugh Grant előbb nemet mond, de aztán rájön, mekkora őrültséget művelt. A boldog vég nem maradhat és nem is marad el.

Tűnődhetünk, ki lopja a szépséget tőlünk, ki az a barbár – akár személy, akár korszak –, aki/amely elragadja a világnak azt a részét, amiért érdemes élni. Liv Tyler (1977) a Lopott szépségben félteni és óvni való illúziók megtestesítője. Ha ő veszít a sorssal szemben, mi is vesztesek leszünk, anélkül hogy tudnánk róla.

Melyik a legszebb reménytelen szerelem? Talán az, amelyiknek nagy korkülönbség a gátja. Korlátolt szülőket, földrajzi távolságot és hasonló nehézségeket ma már könnyűszerrel legyőznek a párok. Manapság még az sem gond, ha a szerelmesek mindkét felét egy-egy házastárs várja haza. De az évek számát nem lehet megváltoztatni. Ilyesmiről szól a Scarlett Johansson (1984) főszereplésével forgatott Elveszett jelentés. A cím nagyon rossz, vagyis inkább a fordítása. Szó sincs benne bármi ügyiratról. Ha valami elveszett, az éppen a boldogság, amelyről hőseinknek le kell mondaniuk. Pontosabban önmagukról kell lemondaniuk.

S mi van akkor, ha szerelmünk a legjobb barátunkhoz megy férjhez? Nagyon kínos, mi több, fájdalmas. A sok epizódból álló Igazából szerelem egyik sztorijában Keira Knightley (1985) későn jön rá, ki szereti őt igazán. De ahogy a világ működik körülöttünk, ahogy a gyors szerelmek jönnek-mennek, ezt a tévedést lehet majd korrigálni. Legföljebb valaki veszít – a filmvásznon, de nem odalenn, a zsöllyében.

És a magyarok? Hol vannak hazánk leányai? Felírtam ugyan egyiküket erre a listára, de aztán úgy döntöttem, kihagyom. Mit szólnának a többiek, a kimaradtak? Jókora sértődések eshetnének. Legyen elég ennyi.