Van ok pánikra?

Lehetne ezekre a mondatokra könnyedén, úgy mond rutinból legyinteni, hiszen a miniszterelnök-jelölt mondott ennél már sokkal vadabb dolgokat is a kampányában. Hatalmas hibának tartanám, ha valóban csak egy legyintéssel elintéznénk ezt úgy magyarázva, szerencsétlen, rossz mondatról van szó csupán.

Nem arról. És nem is pitiáner dologról beszélünk itt. Nagyon veszélyes mondatok ezek, nagyon sötét veszélyt sejtető mondatok. Mert ezek azok a mondatok, amik már egy durva diktatúra előszobájának is tekinthetőek.

A diktatúrák sajátja, hogy irányítani akarják a kultúrát. Az egyértelmű diktatúrákra jellemző, hogy a hatalom dönti el mi számít magasrendű kultúrának és mi kultúrpiszoknak. Ahol a hatalom irányítja a kultúrát, ahol a hatalom mondja meg, hogy az adott kultúrának kik lehetnek meghatározói, az egyenes út lehet a cenzúra felé. Ahol a hatalom dönti el, hogy a kultúrából mi az ami érték, ott bizony eljuthatunk ezen a veszélyes úton a könyvégetésekig, vagy művek és szerzők betiltásához is. A kultúra az adott társadalomnak pont olyan fontos közös értéke, mint a szabadság. Egyiket sem irányíthatja a politikai elit, egyik sem rendelhető alá egy szűk csoport érdekeinek. Nem a hatalom kiváltsága kulturális értékek felett ítélkezni.

A politika normálisan működő demokráciákban nem erőszakolja rá magát a kultúrára. A politika normális demokráciában támogatja a kultúrát, de nem szubjektív kiválasztások alapján. Ha a kultúrában a politika jelenléte kezd el dominálni, ott megszűnik az alkotás és a művészet szabadsága. A kultúrában a centralizációra való törekvés nem egyéb, mint az alkotói szabadság ellen intézet támadás a hatalom részéről.

A kultúra kilométerköveinek és irányt jelző tábláinak elhelyezése nem lehet a hatalom feladata. Sőt kifejezetten káros, ha a politikai hatalom, ilyen jogosítványokkal kívánja felruházni önmagát. Egy nemzet, ország kultúrájának erejét a sokszínűsége adja. A kultúrának nincsenek oldalai. A kultúra univerzális valami. Egyedül nekem, a befogadónak, van jogom és lehetőségem értékelni a kultúrát, miközben tisztában kell lennem azzal is, hogy saját értékítéletem is szubjektív, így másokra nem vonatkoztatható. Csak az egyén szubjektív szempontjából van jelentősége az egyén szubjektív értékítéletének.

Már maga az a kifejezés is irritáló, hogy kultúrpolitika. Hiszen amikor ezt kimondjuk, az azt jelenti, hogy a hatalomnak, a politikának lehetősége és joga van ahhoz, hogy irányt szabjon a kultúrának. Holott erre senkitől nem rendelkezik jogosítvánnyal. A politika azzal tud érték teremtést segíteni a kultúrában, ha távol tartja magát aktív részvétel szempontjából attól.

A politika feladatai a kultúrában rövidre szabhatóak. Hiszen egyetlen dolga, hogy megteremtse a törvényi hátterét az alkotás szabadságának, hogy a kultúra mint szakma, fórumainak és képviselőinek bevonásával kidolgozzon egy átlátható, tőle független, de általa is finanszírozott támogatási rendszert a tehetségek támogatására. Még azt is félve írom le, hogy a politika kötelezettségei közé sorolom, a kulturális értékeink és emlékeink védelmét.

De ezen túl a politika olyan messze kerülje el a kultúrát, amennyire csak tudja, ne akarjon beleavatkozni, de akarjon ítész vagy cenzor szerepet betölteni. A kultúra értékéről vagy értéktelenségéről a befogadók hozzák meg. A politika, a hatalom aktív megjelenése a kultúrában, egyértelműen csak értékvesztést teremthet.

Nem kívánok olyan országban létezni, ahol a politika irányítja a kultúrát, mert az nem egy demokratikus, szabad ország. A kultúra, az alkotás szabadságának védelme épp olyan fontos feladat a hatalommal szemben is, mint az alapvető egyéni szabadságjogok védelme.

Rózsa Mihály