Válságos évek

- Az átalakuló közép- és kelet-európai országok és hazánk mai bajai nem hasonlíthatók a múlt század rendezetlen kérdéseihez. Már nem kötnek bennünket hatalmi kényszerek, nincs hidegháború, totális diktatúra, Jalta, szovjet függés. Kár, hogy a jövőről sincs értelmes ví­ziónk. Magyarország (és Kelet-Európa) nem tud mit kezdeni a szabad­sággal?

– Ez a kép csak a felületet tükrözi. A globalizált világgazdaságban és az integrált Európában valódi gazdasági függetlenség, „szabad döntési lehetőség”, nemzeti, különösen kisnemzeti mozgástér alig létezik.

- Válság annál inkább. Úgy tűnik, hogy a teljes európai perifériát magával sodorta.

– Prosperitás és válság összetartozó ellentétpár. A periféria társadalmi-gazdasági gyengeségei ilyenkor felszínre törnek. A volt szovjet blokk államai, amelyeket a hidegháború idején egységes „vörös foltnak” tekintettek, soha sem voltak egyformák. Lengyelország pél­dául az egyetlen európai állam, amelyet a válság elkerült. Észtország, Lettország és Litvánia élte át a legsúlyosabb, 17-18 százalékos GDP-csökkenést. Egy év után azonban ismét talpra álltak, és gyors növekedésnek indultak. Korántsem törvényszerű, hogy a térség államai egyforma utat járjanak.

- Valami okból mi mégsem tartozunk a szerencsés túlélők közé.

– Számos más országgal egyetemben. Itt van például a korábban stabil Szlovénia, amely közelebb állt a nyugati fejlettségi szinthez: úgy tűnik most, csőd fenyegeti.

- Mit hibáztuk el az átalakulás idején? Lehetett volna másképp is csinálni?

– Az az igazság, hogy a legtöbb átalakuló kisállam eltérő mutációkkal nagyjából ezt az utat járta. A legnagyobb baj a hagyományos, periferiális kulturális és magatartási szokások fennmaradása, lassú változása. Nem véletlen, hogy az európai periféria országainak lakossága, kormányai költekeztek túl, építettek kártyavárat hitelből. Hatékony termelő szektoraik ma is külföldi leányvállalatok, míg a hazai piacra termelő ágazatok az elmaradottabb szektorhoz tartoznak. Mindenütt ez a „duális gazdaság” működik.

- Eleve ezt a szerepet osztották ránk az unió bővítésekor?

– Az unió terjeszkedése nem volt humanitárius lépés. A Nyugat egyrészt stabilizálni akarta Európát, békét és együttműködést teremtve, másrészt piacot, olcsó munkaerőt, befektetési terepet keresett. A kilencvenes évek elején a keleti bérek a nyugati bérkiadások tizenöt százalékát tették ki. Ez ma már magasabb, de még így is vonzó. Korábban Nyugat-Európa volt az egyetlen vezető régió, amelynek nem volt „gazdasági hátsó udvara”, mint Amerikának Latin-Amerika, Japánnak fél Ázsia. A Nyugat mára ezt Kelet-Európában építhette ki.

- Volt alternatíva, választási lehetőség?

– Ne feledjük, maga az átalakulás is kényszerpálya volt. A neoliberális gazdasági koncepció, a dereguláció, a privatizáció, a zárt gazdaságok gyors megnyitása volt a minimális feltétel. Mennyire önálló az a nemzetgazdaság, amelynek bankrendszerét 87-90 százalékban külföldi pénzintézetek leányvállalatai reprezentálják?
- Persze ’90-ben nem ugyanarról az Európáról volt szó, amely ma kiadós, tartós, éveken áthúzódó válsággal küszködik.

– Nem látom ilyen tragikusnak az unió helyzetét. Készek vagyunk örökké létezőnek hinni a jó konjunktúrát, ha benne élünk, s reménytelen, meghaladhatatlan állapotnak látni a válságos éveket. A Nobel-díjas közgazda, Robert Lukas 2003-ban állította, hogy nem létezik már gazdasági ciklus, recesszió, megtalálták a kiiktatásuk módját. De a kapitalista világgazdaság útját mindig válság, visszaesés és újrakezdés kíséri. A harmincas évek nagy válsága tíz évig tartott, a világháború vetett neki véget. Minden válság más. Ma a világgazdaság jobb helyzetben van, mint a harmincas években. Kína és számos felemelkedő állam, Észak-Európa, a skandináv régió, Hollandia, Németország egészségesen fejlődik.

- Vannak, akik a pénzügyi rendszer egyensúlyának megbillenésében látják a bajok fő okát, mások szerint a reálszféra abnormálisan leértékelődött a pénzügyi szférához képest.

– A fejlett gazdaságok szerkezete gyökeresen átalakult. Rohamos deindusztrializálódás zajlott le. Az ipari „munkásosztály” a foglalkoztatottak negyedére-harmadára zsugorodott. Az ipar „kivándorolt” a fejlődő világba. A financiális szektor, a bank, a biztosítótársaság, az ingatlanpiac a modern gazdaság vezető ágazata lett.

- Ami talán nem lenne baj, ha képesek lennénk szabályozni őket.

– Az önvédelmi szabályokat, amelyeket a harmincas évek nagy válsága idején vezettek be, sajnos megszüntették, hogy a tőke mozgása szabadabb legyen. A nyolcvanas években induló dereguláció rövidtávú előnyökkel, de hatalmas kockázattal is járt. Ez mára igazolódott. John Maynard Keynes a harmincas években figyelt fel arra, milyen zavarok származnak abból, ha az üzleti és a banki szféra a kaszinójátékok szabá­lyait követi.

- Olyannyira, hogy sokan az unió bukásáról, az euróövezet széteséséről értekeznek. A mai zűrzavar speciális uniós baj, vagy még mindig a globális világválság része?

– Európa válságának két döntő sajátossága van. Az egyik a periféria országainak törékeny helyzete. Amikor úgy tűnt, hogy felzárkóztak, tragikusan csuklottak össze. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem Görögországban és Írországban a nyugat-európai átlagszint 94 illetve 115 (!) százalékát érte el. A rájuk zúduló olcsó hitel felelőtlen magán- és kormányzati költekezéshez vezetett. Csak egy példa: a periféria országaiban magasabb az önálló háztulajdonosok aránya, mint az Egyesült Államokban. Míg Amerikában a lakosság 67 száza­léka él saját tulajdonú házban, Spanyolországban, Portugáliában, Írországban ez az arány már 80 százalékos. Görögország a felelőtlen állami költekezés modellországa lett. Hitelből építette újjá Athént az olimpiára, hitelekre alapozta jóléti intézményeit. Most képtelen törleszteni, mivel a régi hiteleket újabb és újabb kölcsönökből fizették. És hitel híján beállt a csőd.

- Ha jól sejtem, „arra tartják” az unió intézményeit, hogy az ilyesminek elejét vegyék.

– A bajok másik oka éppen az unió pénzügyi intézményrendszerében, az euró „születési deformációjában” keresendő. Létrejött a monetáris unió, fiskális unió nélkül. Ilyen még nem volt, és nem is tartható fenn. A prosperitás évei­ben az euró működött, válság idején veszélybe került. A periféria országai szabad kezet kaptak költségvetési, eladósodási, adózási ügyekben. Ez a gyakorlat nem folytatható.

- Falnak is menne szegény Orbán Viktor, ha ezt a jogot is elvonnák tőle. A válság logikus következménye a teljes körű fiskális (és politikai) összeolvadás?

– Az euró hosszú távon nem működtethető másképp. A fiskális unió létrehozása nehéz folyamat, a nemzeti szuverenitás lényeges elemeinek feladását jelenti. Ha egy kormánynak nincs önálló költségvetési és adópolitikája, a szuverenitás is névleges. Igaz, már ma sem más a helyzet. Nincs más út az unió számára, mint az előremenekülés, a szorosabb integráció.

- A történet végpontja a teljes körű kulturális összeolvadás? Nem vágykép ez?

– Kulturális összeolvadásról azért nincs szó. Még a föderális Európában is fennmaradnak a nemzeti-kulturális különbségek. A további gazdasági integráció – történelmi kontextusba ágyazva – realitás. A föderált Európa nem vágykép, a jövendő stabilitás kulcsa.

- Ahogy a nemzetté válás bonyolult folyamat volt, a nemzetek „összeolvadása” is nehézkes történet lesz?

– A nemzet története alig több kétszáz évesnél, ez relatíve új intézmény. Léte mindig is döntés kérdése volt. Legyen-e német nemzet, és milyen körre terjedjen ki? Ezt 1871-ben döntötték el. Ha a lakosság döntő többsége elfogadja, megvalósul. 1989-ben a keleti blokk területén nyolc állam létezett. Ma huszonhét önálló nemzet van.

- Lássuk a folyamat visszáját is. Van-e élet az unió után? Ha szétesne a rendszer, milyen hatással lenne a földrész országaira?

– Az euró és az unió összeomlása történelmi tragédia lenne. Az unió hatalmas történelmi teljesítmény azon a kontinensen, amelynek lakói a huszadik században súlyosan megtizedelték egymást. Európaiak nyolcvanmillió európait öltek meg. Hamisak az érvek, amelyek „nem természetes” képződménynek ítélik az Európai Uniót. A kontinens népei már az utóbbi, történelmileg rövid ötven évben is európaiabbakká váltak. Az összeomlás ára is riasztó. Csak a közös valuta felszámolása, a visszatérés a nemzeti pénzhez nagyságrendekkel többe kerülne, mint az euró megmentése. Még súlyosabbak a politikai kényszerek. Az unió nem pénzügyi szövetség. Út a jövő föderális Európája felé. Mi lépne a helyébe? A gazdasági elzárkózás? Az egymásnak feszülő nacionalizmusok? Lokális háborúk? Európában számos párt, kormány működik, amely szívesen játszik a tűzzel, gyújtogatva az uniós tetőt. Sikerük tragikus következményekkel járna, és nemcsak gazdaságilag. Putyini fél-ázsiai „autoriter demokrácia”, toleranciahiány uralkodna el. Mindezt először azok a kisállamok szenvednék meg, amelyek hamarosan megéreznék, hogy a nemzeti szuverenitás számokra fikció.

- Legfőképp Magyarországnak nincs mibe kapaszkodnia.

– Ha stabil jövőt akarunk, csak Európába kapaszkodhatunk.