Vakablak

PARTI NAGY LAJOS

Talán hull a hó karácsonykor, legalább a belső hó, egy télmozi, a múlt – de akár, tegyük fel, a jövő – mint menedék. A hóra különben is lehet bazírozni – ezt úgy mondom, mint valami becsüs. Erős szó, szinte megvolna belőle egy figura, csöpp száraz morzsa a bajszán, ugrál a szeme, üres, fehér szobában lépked, egy laptop képernyőjén, nincs itt, kérem, semmi, mondja, erre nem lehet bazírozni. S tele van a szóval a szája.

Szövegöröm, írom fel, hogy talán ez volna a legfőbb menedék, szövegörülni. Ülni egy szobában, egy asztalnál, ami eleve menedék, s szavakat találni arra, amire lassan nem. De tán nem arra, inkább ahelyett. Vagy nem is találni, de keresni, kicsit dolgozni velük, rakosgatni. A nyelv mint menedék. S hajnalonta a szegycsonti kérdés, hogy vajon ez kirántható-e alólad. Nem is a nyelv. Hanem a szoba, az asztalod. Hogy történik valami, s minden, de minden más dimenzióba kerül.

Menedék annak kell, aki kibillen a helyéről, a munkájából, a lakásából, a családjából, az országából, akinek kifordul az élete, hogy elszakadnak a tartószalagjai. Az úgynevezett szociális háló csüggedt maradéka e tájon nem tartja meg, vagy alig. Annak e tájon könyörület is alig jut, menedék is. Aki hülye, haljon meg – nem így kéne kezdeni a nermagyar himnuszt?

Kivételezettnek tudom magam, menedékem a gyerekeim, a szerelmem, a munkám, utóbbi el nem vehető, úgy értve, a dolgom el nem, csinálok magamnak, s van amúgy is, bőven. Megélek. Nem a fejem felett csapdosnak a hullámok, csupán a szám előtt, átlátom őket, a lassú süllyedést, ez is valami. Megszokható. Nem vagyok gazdag, szegény se, nem utolsósorban attól is kivételezett vagyok, hogy nehezebb elvenni, amim van. Betiltani. Nem lehetetlen, de nehezebb. Nem nagyon van elvehetőm.

Mi elől menedék a menedék? S ha van is, megoldás-e, nem csupán haladék, elodázás, ami persze adott esetben életet ment? Nem fagysz meg, nem fulladsz meg, nem halsz éhen, nem lőnek agyon. És ez azért fontos. Erős prioritása van, hogy úgy mondjam, ebben az európazajlásban.

Lassan vége az évszázad legmelegebb novemberének, s lassan az évnek, ami szintén a legmelegebbek közül való. Egy hideg, brutális év melegei, ingoktóber, zakónovember. Kerítésév. „Ez egy olyan ország” – nem is tudom már, milyen. Sokmilyen. Sok rossz, ugyanakkor sok jó, aki akarta, aki merte, az látta a sok jó embert, a nyár és ősz önkénteseit. És látta a sok rosszat.

Mégis, ha hasonlít is, jobb kell, hogy legyen, mármint az ország, annál a Calais felé tartó elhíresült, rémült magyar kamionnál. Hogy mennyiben jobb, illetve mennyivel, nem tudom. A kamionos feltett egy negyedórás, maga készítette felvételt, ahogy fiatal menekültek mindenféle trükkökkel, az életük kockáztatásával meg akarják állítani, fel akarnak szökni a ponyvája alá, hogy vigye át őket a csatornán, miközben a francia rendőrség nem ura a helyzetnek. A képek alapján a sofőr rémülete jogos, az indulatát is értem, de annak irányától, a tahóságától, túljátszott primitívségétől elrémülök. Ahogy beénekli, begerjeszti önmagát, ahogy végül rájuk rántja a kormányt, és ezúttal szerencséje van, azoknak is, neki is. Ez a videó szomorú kis tucat-termék. Az állami gyűlöletipar egyszerű, fülbemászó és ordenáré dallamot kínál alattvalóinak, rá lehet karaokizni a frusztráció, szegénység, lúzerség ellen: amíg beleénekli a nyomorult telefonba a maga szövegváltozatát, addig legalább az erősekhez tartozik, a nyertesekhez, akik megtehetnek bármit az egymilliós öltönyeikben, és akikre, mellesleg, emberünk ugyanúgy rárántaná a kamiont. De az ország mégsem ez a rezsim, túlhatalom ide vagy oda. Konkrétan senki nem ül a kamionban, mégis mindenki rajta van?

Elment a délután, lényegében molyolással, bámulással, hogy belenéztem ebbe-abba a neten, úgymond e tárca kedvéért, holott csupán odázásból, hárításból. Belenéztem a napba, hírek és rémhírek, kommentiszap, nem látok tőlük élesebben, nem tudok jobban semmit, igaz, rosszabbul se. Araszolás az üres sötéten át, a téli alkonyat lápvidékén, elérni az este szilárd talajáig. Az este menedék.

Elérni a képernyőn valameddig, egy szóig, egy mondatig, ami nem mállik el az első újraolvasásra. S aköré lassan valami építhető, semmiből nem lesz semmi, de egy mondatból „a semmiről”, abból minden lehet. „Amit ma tartok, azt elejtem, / amit ma tudtam, elfelejtem, / az arcomat kezembe rejtem, / s elnyúlok az üres sötétben, / a mélyen-áramló delejben”, kezdi az Ének a semmirőlt Kosztolányi.

Új üres dokumentumot nyitok, így hívja a Word, üres lap, fehér vakablak, mindennapi hómezőm. Tulajdonképpen így kéne hagyni, üresnek, egy kitépett nap dokumentuma. Amire aztán, holnap, inkább holnap, fölírok ezt-azt. Megígértem, megcsinálom. Menedék-cédulák, semmi koherens.

Hetek, de inkább hónapok óta jár a fejemben a mondat, ez is Kosztolányi: „Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével, maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.”