Ünneprontás 240-ért

Három kisgyereknek való programot kerestünk szombaton, s mivel szép idő volt, kézenfekvőnek tűnt vonatozni egyet a Normafához. A mi kis piros szerelvényünk rezesbandával érkezett, messziről visszhangozta az erdő a vidám indulókat, amelyeket – mint később megláttuk – az egyik nyitott szerelvényen utazó túlkoros, 40-50 év körüli úttörő egyenruhások játszottak.

Három gyerekkel, két babakocsival felcihelődtünk az egyik nyitott kocsiba, s csak ez után láttuk, hogy a személyzet minden tagja egykori úttörővasutas, aznap fiatal kalauz, masiniszta vagy forgalmista nem volt szolgálatban. Mint később kiderült, nosztalgia üzemmód volt, valamiféle jubileum miatt csak egykori kisvasutasok dolgoztak a vonatokon és az állomásokon.

Voltak, akik csak egyenruhába öltözve utaztak – minden kocsiban többen is – a szerencsésebbekkel, akiket szolgálatra is beosztottak. Így aztán érthető volt, hogy az üldögélő, nosztalgiázó csapatok körében elő-előkerült a butykos a hosszú meneten. A hangulat azonban éppen csak egy picivel lépte túl a még kellemesen kedélyes családit. Szemmel láthatóan mindenki élvezte, utasok és dolgozók egyformán jól érezték magukat.

A kellemes hangulatot fokozni látszott egy ugyancsak egykori kalauz, aki mellénk telepedve kötegnyi, bőrszíjra fűzött, különböző színű kismozdonyt vett elő. Barátságosan nevén szólította a 3 és féléves kislány unokámat s elé tolta a színes mozdonyokat, válasszon, melyiket fogadná el tőle. – Najancsot – súgta szégyenlősen a kislány, és boldogságtól ragyogva hagyta, hogy a „kalauz néni” a nyakába akassza a narancssárga kis műanyagmozdonyt. A kocsiban szétnézve láttam, több gyerek nyakában is ott billegnek már a kék, fehér, fekete, piros, zöld és „najancs” színű kis emléktárgyak.

Kellemes, a jubileumi hangulatba illő gesztus – gondoltam, miközben a vasutas hölgy velünk, a felnőttekkel is barátságos beszélgetésbe elegyedett. Mondandónkból kifogyva felállt, udvariasan további kellemes utazást kívánt, és 240 forintot kért az ajándék nyakláncért.

Előre, pajtások!