Ungváry: le kell számolni a Don-kanyar mítoszaival
Korszerű, látványos, sokrétű kiállítás látható a hét végétől a Nyílt Társadalom Intézete Centrális Galériájában a 2. magyar hadsereg doni tragédiájáról. A megnyitón a kérdés legjobb hazai szakértője, Ungváry Krisztián történész és a témát feldolgozó író, Závada Pál beszélt. Olyan számokról, tényekről és történelem-képekről, amelyekről a sok, a katasztrófa 70. évfordulóján tartott megemlékezésen nem, vagy nem így esett szó.
Bizonyos, a történtekkel kapcsolatos mítoszokkal szembe kell nézni, mondotta Ungváry. Míg a doni tragédia sokáig tabunak számított, annak idején elsőnek Nemeskürty István – egy, a magyar állam hivatalosságaihoz kötődő fontos személyiség – volt, aki kimondhatta, hogy ezeket az áldozatokat meg kell siratni. Ám könyvei is hozzájárulnak a mítoszokhoz, mert a szerző azokat máig változatlanul jelenteti meg. Leírva bennük, hogy ezeket az embereket gyatrán felszerelve, szándékosan küldték meghalni – mert akik küldték őket, tudták, hogy ezek a katonák el fognak pusztulni.
Ennek azonban az ellenkezője az igaz, hangsúlyozta a történész. A szövetségesi hűség ugyan kényszerített, de már kezdettől lehetett tudni, hogy a magyar csapatok egy nagyhatalommal szemben nem fognak tudni helytállni. Ám ez a hadsereg mindent megkapott, amit az ország megadhatott. Három hadsereg volt, a 2. elvitte az ország fegyverkészletének 50 százalékát.
Ungváry szerint a másik mítosz Sára Sándor nevéhez fűződik.
A rendező nagy érdeme, hogy az ország a képernyőn láthatta emlékezni e katonanemzedéket, amelynek tagjai közül ma már alig élnek. Sára – érthetően – csak azt közvetíthette interjúiban, amit interjúalanyai elmondtak. Azok pedig – a 70-es évek végén, a 80-as évek elején – érthető módon nem azt tartották fontosnak elmondani, hogy hány orosz tankot semmisítettek meg a Don-kanyarnál.
„A történetek alapvetően egy második Mohácsról szóltak. Hogyan omlott össze az ellenállás, hogyan futottak, s mily kevesen térhettek haza. Ám ez sem a teljes realitás” – így a történész. Tény az is, hogy az áttörő szovjet csapatok 135 harckocsiból 83-at vesztettek – amikor a magyaroknak nem volt rendes páncélelhárítása, tankot csak közvetlen közelről, kézigránáttal, benzines palackkal tudtak megsemmisíteni. Arról a túlélők – akkor – nyilván nem mesélhettek Sárának, milyen óriási katonai teljesítmény volt az ő túlélésük mögött.
„ A Don nem volt Mohács: borzasztó számok a 42.000 elesett, megfagyott, a 28.000 sebesült, a 26.000 fogoly, Ám a hadsereg fele, ha sokan sebesülten, rokkantan is, de hazajutott. Onnan, ahonnan a szovjet tervek szerint senki nem juthatott volna ki.” Ez azért sikerült, mert keményen, fegyelmezetten harcoltak – hogy hazajuthassanak. Ezen a frontszakaszon a szovjetek 33.000 halottat, 61.000 sebesültet vesztettek – a felét a magyarokkal vívott harcban.
Ungváry szólt arról, a közvéleményben ugyancsak élő mítoszról is. Arról, hogy magyar katonák jó viszonyban voltak az orosz lakossággal, sokkal jobban viselkedtek azokkal szemben, mint a németek. Ám az emlékiratok, a fennmaradt iratok, filmes dokumentumok más képet mutatnak. Szomorú, de tény, hogy a fronton a német Einsatzgruppek után a legtöbb tömegkivégzést magyar csapatok követték el. Több ezer falut gyújtottak fel, semmisítettek meg. A frontot járt magyar katonák áldozatnak érzik magukat – de annak érzi magát a sokat szenvedett orosz lakosság is. Ezeket az érzéseket kellene közelíteni.
A hadseregparancsnok, Jány Gusztáv sokat vitatott szerepéről Ungváry Krisztián véleménye: kirakatperben ítélték halálra, és ártatlanul végezték. Olyasmiért, amit nem követett el – bár felelősségre vonhatták volna másért, amit elkövetett. Ő volt az, aki már 1940-ben, Észak-Erdély katonai parancsnokaként a zsidó üzletek árjásítását sürgette, s a 2. hadsereg élén ő engedélyezte, hogy partizánokat, zsidókat bírói ítélet nélkül kivégezhessenek. A hírhedt (a visszavonulók felkoncolását elrendelő) hadparancsát egyébként visszavonta és idegösszeroppanást kapott. 1945-ben, tudván mi vár rá, önként hazatért és vállalta sorsát, felelősségét.
Závada: ne tagadjuk le bűneinket
„Tudatában kell lennünk, hogy a 2. világháború idején, de már azt megelőzően is, az országot legújabb kori történetének legnagyobb katasztrófájába vezették, holott ez a katasztrófa nem volt elkerülhetetlen” – hangoztatta megnyitó beszédében Závada Pál.
„A magyarságot terhelő bűnrészességet a ténylegesen elkövetett bűncselekmények arányában vállalni kell. Soha nem fogunk nemzetünk dolgában tisztán látni, múltunkkal egyenesen szembenézni, örökségünket feldolgozni és abból tanulni, ha csak az elszenvedettet vállaljuk és letagadjuk tettes mivoltunkat. Csak azért, mert nálunk törvényesnek nem mondható körülmények között ítélték el a háborús bűnösöket, majd a másik, a szovjet típusú önkényuralom a tényeket kevéssé tisztelő módon mondta ki ítéletét a Horthy-korszakról. Ám attól, hogy a rendszerváltásnál megfordult a kocka, a bűnösökből nem feltétlenül lesznek ártatlan áldozatok, hősök. Tessék elmélyedni a szakirodalomban – már csak annak tükrében is, meddig jutott el ismét a hazai nácizmus, a gyűlöletbeszéd. De okulhatnának azok a honfitársaink is, köztük állami és kormány-tényezők, akik lelkesen dicsérik az egykori kormányzót, a Horthy-korszakot. S nem csak a konzervatív-polgári rendet, hanem az áporodott, fél-feudális úri világot. Miközben nem zárkóznak el a szélsőjobbtól sem – s így vélik ápolni közös nemzeti tudatunkat...”
