Újraírt történelem

- A hazai történettudomány infrastruktúrája három év alatt nagy átalakuláson ment át. Az ’56-os Intézet beolvadt az OSZK-ba, s összesen 35, eltérő profilú közalapítvány szűnt meg. Az Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének munkatársai csonkolásként, a bizalmatlanság jeleként élik meg a Veritas Történetkutató Intézet felállítását. Mit keres egy független kutatóhely a Miniszterelnökség szervezetében?

– Az állítólagos heves reakció kissé meg is lepett. Úgy gondoltam, a szakma örülhet(ne), ha újabb kutatóhelyek létesülnek. Ha a kormánynak fontos a történettudomány.

– Már ha a tudomány fontos, nem a politika.

– Valóban azt gondolja, hogy ez majd szavazatokat hoz? Azon kívül ez nem is új jelenség. Az Antall-kormány úgy indult, hogy újraalapította a hajdan felszámolt Teleki Intézetet. Néha a politikusok úgy látják: vannak „gondozatlan”, a nemzeti közemlékezetben hamisan élő korszakok.

– Politikai vagy tudományos értelemben „gondozatlanok”?

– Politikai érvek mindig vannak. A történelmet minden nemzedék újraírja, pontosabban újra megírja. Mikor a Habsburg Történeti Intézetre kellett a pénz, a kezdeményező kolléga nagy ötlete az volt, hogy Magyarország történetének a Habsburgok által fémjelzett korszaka a legaktuálisabb.

– Mivel közelgett az uniós csatlakozás napja, a Monarchia pedig bizonyos értelemben az unió hatalmi előképeként is értelmezhető.

– Jól fogalmazott érvek tehát mindig lesznek. A kormányon lévők hajlamaik, ízlésviláguk, céljaik szerint indokolják új kutatóhelyek alapítását.

– Milyen igazságot kell a Veritasnak kikutatnia? A nemzeti összetartozás eszméjét kell ápolnia?

– Ezt a szempontot el tudom fogadni. A kérdés mindig az, hogy a megalakuló műhely mennyiben őrizheti meg szellemi függetlenségét. Mennyiben foglalkozhat kutatással, s mennyiben a politika érveinek ideologikus alátámasztásával?

– Ez nagy kérdés. Érthető is, hogy fölmerült önben, mivel a Veritas hivatali elöljárója, Lázár államtitkár jól ért a koncesszióhoz, a dohányhoz, de kevésbé a történettudományhoz. Nem szokatlan egy független kutatónak a hivatalnoki státus? Egyáltalán, hol működnek majd?

– Leendő kollégáim ugyanúgy könyvtárakban, levéltárakban, közgyűjteményekben dolgoznak majd, mint minden rendes történész. Már ha valóban én leszek a főigazgató.

– Ön lesz.

– Nem akarom az álnaivat játszani, de nem árt az óvatosság.

– Keresték már?

– Szóltak, ha az intézet létrejönne, pályáznék-e. Igent mondtam.

– A tudomány mennyiben követhet célzottan ideologikus szempontokat?

– Ez álkérdés. Maga a tudomány nem alkalmas erre. A történész az, aki megfogalmazhat olyan szempontokat, hogy amit létrehoz, mit szolgál. El tudom fogadni, ha valaki a tényekből eltérő következtetésekre jut. Egyetlen kutató sem birtokolhatja a mindenekfelett álló igazságot.

– Pedig a Veritas, mint a név jelzi, az igazság hordozója lesz. Nyilatkozata szerint a kutatni kívánt időskálán (1867–1990) lennének kiemelt területek. 1918–19 természetesen. Ez az időszak a jobboldal mumusaként számon tartott Károlyi és persze Trianon miatt érdekes. A politika új felfedezettje Bethlen, rajta keresztül pedig jöhet is a Horthy-korszak. Mi az elvárás?

– Lehet, hogy nem hiszi el, de még senki sem mondott semmit arról, mit kutassunk, mit ne. Ha kineveznek, lehet, hogy „beszélnek velem”, „ezt és ezt várjuk önöktől, Sándor”. Tudom, hogy vékony jégen járunk, mert az utóbbi három év agresszív vitái, kölcsönös hazaárulózásai felkorbácsolták a történeti párhuzamokkal megtámogatott szenvedélyeket.

– Akkor lesz feladat. A kormányok és az önkormányzatok örök átkeresztelési lázban égve sorra állnak elő szobor- és utcanévötleteikkel. Horthyval, Prohászkával, Andrássyval, Széll Kálmánnal. Egy perc alatt berántják „a szobrok erdejébe”.

– Nem félek a vitáktól, de a stílus, a minősítések arroganciája néha valóban meglep. Ebben lehet kiegyenlítő, józanságra hangoló szerepe a Veritasnak, függetlenül attól, hogy mit mondanak rólunk most, még az indulásunk előtt. Az átnevezésekhez annyit: nem kevés 1945 után hirtelen „kiemelkedő” személyről sem akkor, sem ma nem tudták, mit is tett azon kívül, hogy partizánnak vagy baloldalinak vélték. Lehet, hogy időszerű volt ezeken az elnevezéseken elgondolkodni, és felidézni, ki és mikor kezdte el – egyébként helyesen – a közterületnevek megváltoztatását.

– A szimbolikus politika elaknásított terep. Sokan úgy fogalmaznak: Szakály beállt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiai ágensei közé.

– Erre mit mondjak? Ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa, amit a pályám során írtam, megítélheti, mennyire volt egységes az utóbbi harminc évem. Hullámvölgyeim voltak, de hogy változott volna a világnézetem, azt nem állíthatja senki. Ma is mérsékelt jobboldali-konzervatívként tartom számon magam, akiről elképzelhető, hogy a kormány azonosulni tud vele.

– Szinte biztos. Az ember olvasmányélmények nélkül is el tudja helyezni önt a történetírás világában. Ha egy stúdióműsorban a világháború a téma, s keríteni kell két vitapartnert, az egyik oldalra Szakály Sándort, a másik székbe Krausz Tamást ültetik.

– Igen, ez gyakran így van. Jóllehet vitapartnereim inkább Romsics Ignác, Ungváry Krisztián és mások. Persze a szerkesztők klisékben gondolkodnak: bal-jobb, pont és ellenpont. De talán nem véletlen, hogy sok kolléga, hallva az alapítás hírét, élesen elítélő szövegeket írt a neten, s mikor felbukkant a nevem, békülékenyebb hangra váltott. A kollégák többségével jó viszonyban vagyok. Ha Ungváry Krisztián keres – „Figyelj, Sándor, át tudnád küldeni ezt és ezt az adatot? Kell egy lábjegyzethez.” –, azonnal rendelkezésre állok. De ha Karsai Laci felhív – „Nézz már utána: hogy is hívták ezt és ezt a csendőrtisztet?” –, a világ legtermészetesebb dolga, hogy segítek. Ha lehetőséget kapok arra, hogy egy intézet élére álljak, ezt a hangnemet fogom erősíteni. Ami nem jelenti, hogy mindent azonosan látunk.

– Elhiszem önnek, hogy szándékai szerint a béke embere. Csak azt nem hiszem el, hogy az ország irányítására hivatott kormánynak a történelmet állami ellenőrzés alá kell vonnia.

– Az hiábavaló erőlködés lenne. A kollektív emlékezetet nem lehet állami keretek közé illeszteni. Többféleképpen lehet a históriáról írni, beszélni, gondolkodni, de bizonyos tényeket (a mohácsi csata időpontját, a huszadik század véres szégyenfoltjait) eltagadni nem lehet. És nincs is ilyen szándék.

– Azért azt ne feledjük, hogy a kormány az új alkotmányban súlyosan elkötelezte magát. Álláspontja szerint a magyar történelemben ’44. március 19-ig érvényesül a „közjogi folyamatosság”, amely pár évtizedre megszakad, hogy az illegitim korszak végén, 2010-ben megjelenjen a Fidesz, s visszatérjünk a legitimitáshoz.

– Akkor mi, fájdalom, egy illegitim világ szülöttei vagyunk. De ez túl bonyolult ügy, túl messze vezetne.

– Bonyolult, mégis úgy fest, a jobboldali kormányok szívósan keresik történelmi előképeiket. Most Bethlen következne, és ezzel áttételesen a Horthy-korszak. Ha ön áll a Veritas élén, lesznek javaslatai?

– Egyetlen, minden vitán felül álló történeti személyiséget nem tudnék megnevezni. Folttalan politikust, aki a huszadik század összes bűnétől mentes, nem találunk.

– Félő, olyan szerepet vállal, amely visszavonhatatlanul belesodorja a direkt politizálásba, kockáztatva függetlenségét, eddigi munkájának hitelét.

– Árulja el valaki, hol az a határ, ameddig egy értelmiségi függetlennek számít? Széchenyinek volt ehhez sok ezer, Deáknak pár száz hold földje. Az a függetlenebb, aki a CEU-n tanít, vagy az, aki állami intézményben oktat? Az, aki a magyar ösztöndíjbizottságnál kuncsorog, vagy aki Soros György támogatását élvezi?

– Mégis: közvetlenül a kormánytól kapni az ellátmányt, kínos entrée egy újonnan alapított intézetnek.

– Elfogadom a kritikát, bár megkérdezem: van-e olyan magyar közintézmény, amely nem az állami költségvetésből él? Ön pedig adjon egy kis időt. Várja meg a teljesítményt. Ha én leszek a Veritas főigazgatója, üljünk le nyolc-tíz hónap múlva beszélgetni. Akkor is szívesen állok a rendelkezésére.