Újabb áradat
Még csak ez hiányzott! A háború előtt kétmilliós szíriai nagyváros, Aleppó ostroma és Bassár el-Aszad elnök csapatainak északi irányú – sikeres – nyomulása menekültek újabb tízezreit „termelte ki”. Ők lapzártakor még a török–szír határ szíriai oldalán torlódtak össze, egyelőre nem voltak képesek a zárt török kapukon török területre lépni és csatlakozni azokhoz a görög határ felé menetelő-vánszorgó tízezrekhez, akiknek le kell küzdeniük egész Anatóliát és török embercsempészek közreműködésével idővel elérniük valamelyik partközeli görög szigetet, elsősorban Leszboszt. Görögország és Európa újabb rohamra készülhet fel. Hacsak...
ACZÉL ENDRE írása
Lehet napestig ismételgetni, hogy „a problémát a gyökerénél kell kezelni”, azaz véget kell vetni a szíriai polgárháborúnak; ha béke lesz, a menekültek hazatérnek. De én még a halovány kontúrjait sem látom annak, hogy akár a háborúskodó felekben, akár a támogatóikban egyszerre volna meg a készség, az erő és a bölcsesség a béke kikényszerítésére. Pompás illusztrációja ennek, hogy az ENSZ égisze alatt a múlt héten sikerült összetrombitálni Genfben egy indirekt béketárgyalást Aszadék és az úgynevezett „mérsékelt szíriai ellenzék” között, de a közvetítők útján folytatandó párbeszéd még annak előtte összeomlott, hogy megkezdődött volna.
Az ok: fegyverdörgés közepette nem lehet békéről tárgyalni. (Lehet. A koreai és a vietnami háború ezzel a tanulsággal szolgál.) Ezt mondják a „mérsékeltek” (egyszóval nem az Iszlám Állam, nem az al-Káida és más szélsőségesek), akiket villámcsapásként ért az eddig fele-fele arányban birtokolt Aleppó de facto elveszítése, és ami ennél is rosszabb: fegyveres erejük, a „szabad szír hadsereg” Törökország felől jövő utánpótlási vonalainak elvágása.
Eddig sem voltam valami nagy véleménnyel az Aszad ellen harcolók katonai erejéről, a sokféle, hol a kormányhadsereggel, hol egymással küzdő szunnita tömörülés győzelmi esélyeiről; most az illúzióim maradéka is odavan.
Aszad ellenfeleinek a vereségekre kézenfekvő magyarázatuk van: Oroszország. Azt állítják, hogy az orosz légierő nélkül a kormánycsapatok semmire nem mentek volna Aleppónál és az ország északnyugati részén. Nem mondanám, hogy ez az állítás csupa hamisság. Igaz, az orosz légierő az Iszlám Állam elleni amerikai–francia légitámadásokba „szállt be”, ám mivel köztudott róla, hogy Aszadot pártfogolja, kétségkívül kijut azokból a bombákból a „szabad szír hadseregnek” is. (Magának az Aszad-féle légierőnek a bombáin kívül.)
Most a genfi tárgyalások összeomlását, Aleppót, a menekültáradat újabb hullámát a NATO az oroszok nyakába varrja. Megint megvan a bűnbak. Holott az oroszok nem állnak egyedül Aszad mögött. Nem mondanám, hogy nem tényezők, de a kulcsország Irán, amely katonai tanácsadókkal – közöttük tábornoki rangúakkal – és általa kiképzett iraki milíciákkal (is) segíti a szír diktátort. Aki emellett támaszkodik a libanoni Hezbollah milicistáira, egyszóval a térség összes síita erejére. Ezek legalább annyira érdekeltek a rendszer fennmaradásában, mint az oroszok, akiknek stratégiai fontosságú haditengerészeti és légi bázisuk van Szíria földközi-tengeri partvidékén. (Másutt sehol.)
Kétségkívül létezik egy paradox helyzet. Joggal kérdezheti bárki: ha az orosz légierő annyira aktív az Aszad-hadsereg oldalán, mint állítják, akkor a szír diktatúra megdöntésére fölesküdött nyugati nagyhatalmak miért tétlenek? A válasz viszonylag egyszerű: Szíria (még mindig) szuverén ország, szankciók sújtják ugyan, de semmilyen nemzetközi (ENSZ-) felhatalmazás nincs arra, hogy a szír hadsereget bárki is a levegőből vagy a földről támadja. Ilyen felhatalmazás csak az ISIS ellenében van.
De az ISIS – észrevették? – mintha el lenne egy kicsit feledve. Mintha a történet kezdettől fogva nem arról szólt volna, hogy ezeknek a gyilkos martalócoknak az Irakban és Szíriában kiépített rablóállamát el kell törölni a föld színéről. Kárhozatos módon azonban a Szíriában harcolóknak nem az ISIS a fő ellenség. Aszadnak a „szabad szír hadsereg”, aztán az al-Káidához köthető al-Nuszra; mérsékelt ellenzékének meg ő maga. Miközben egymást ölik, oda se figyelnek az Iszlám Államra, amelyik változatlan szorgalommal árulja az olajat, szedi az adót és gondoskodik a leánykereskedelemről.
Hovatovább tréfának tűnik az ISIS elleni nemzetközi hadjárat, mert ha eddig nem volt világos, most már az, hogy vagy szárazföldi csapatokat küldenek ellene, vagy belenyugszanak, hogy a levegőből nem lehet háborút nyerni. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország nem küld csapatokat. Két ország vállalkozott erre – föltéve, hogy felkérik –: Szaúd-Arábia és Katar. Na, ez a legjobb vicc. Szaúdi csapatokat engedni Szíriába? Annak az országnak a katonáit, amely Aszad legfőbb támogatójának, Iránnak az egyes számú térségi riválisa? A szírek megmondták: jöhetnek, de koporsóban fognak távozni.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fenyegetés csak a a szaúdiaknak szólt. Tudniillik az oroszok azzal vádolják a törököket, hogy be akarnak vonulni Szíriába. Igaz, Erdo?an elnök ezt a vádat nevetségesnek mondta, de elég ránézni a térképre, s ott a törökök valami retteneteset láthatnak. Gyakorlatilag az egész török–szír határsáv a kurdok kezén van. Akik ugyanolyan autonómiát akarnak maguknak Szíriában, mint amilyet Irakban élveznek. Amire Erdo?an azt mondja: terroristák állama van születőben. Tagadhatatlan, hogy 2015 júliusa óta a török kormány odahaza megint háborút visel a hajdan terrorista kurd PKK ellen, de a határvidék nem a PKK, hanem annak szír „leánya”, az YPG (kb. „népi védelmi egységek”) kezén van.
Közelítsük meg a kérdést most úgy, hogy mi előbbre való Ankarának. Az ISIS szétverése? Az Aszad-rendszer megdöntése? A kurd autonómia megakadályozása? Föltétlenül az utóbbi. Amióta kurd párt került a török parlamentbe, Erdo?an kurdfóbiája duplájára nőtt. Lelki szemei előtt egy olyan Kurdisztán jelenik meg, amelyik nemcsak Irak és Szíria, hanem Délkelet-Törökország kurdok lakta területeit is magában foglalja, ergo a török államterület megcsonkul. Erdo?ant egy cseppet sem érdekli, hogy az YPG volt az egyetlen erő Szíriában, amely képes volt – igaz, NATO-légisegítséggel – feltartóztatni az ISIS-t. Ezt például az amerikaiak ma is nagyra értékelik. A török elnök annál kevésbé. Ő azt szeretné, ha az amerikaiak levennék a kezüket a kurdokról. Jellemző a hetyke önbizalmára, hogy felszólította Obamát: vagy mi, vagy a kurdok. Ennél jellemzőbb mondat el sem hagyhatta volna a száját. Nem érdekli az ISIS.
Megteheti. Van egy óriási zsaroló potenciál a kezén. (Angela Merkel, noha utálja Erdo?ant, tudja, szüksége van rá.) Rajta múlik, hogy hány menekültet enged át országán, mennyire bánik kesztyűs kézzel a kizárólag török embercsempészekkel, mennyi pénzre tart igényt a menekültek eltartásáért, ellátásáért. Természetes, hogy nincs az a milliárdtömeg, amit elegendőnek találna. De, mint említettem volt, nem az ISIS-szel, nem a menekültekkel, de még csak az általa preferált szír ellenállókkal sincs elfoglalva. Neki az kell, hogy a határvidék kurdok uralta területét – Szíriában! – a hadserege ellenőrzése alá vonja. Ezt ugyan nem meri nyíltan kimondani, de aki tudja, milyen srófra jár az agya, annak kevés kétsége lehet a szándékai felől.
