Új korszak nyitánya

Szinte azzal a hírrel egy időben, hogy az Európai Unió jóváhagyta a kecskeméti Mercedes-beruházáshoz nyújtott támogatást, és a sajtó beszámolt annak a gyártelepnek a gyors ütemű építéséről, ahol több mint kétezren kapnak majd munkát – nem beszélve a mintegy tízezer főt foglalkoztató beszállítói körről –, a Fidesz rögtön „ráküldte” a médiára Czomba Sándor honatyát: keseregjen már egy sort arról, hogy egyre több ember veszíti el az állását, a kormány nem foglalkozik ugyanis a munkahelyek megőrzésével. A Fidesz mindenkori kommunikációjának az a lényege, hogy mihelyst bármiféle kedvező eseményről vagy gazdasági adatról értesül a nyilvánosság, azonnal meg kell kontráznia, szembe kell állítania vele bármit, hogy az adott médiapillanatban elterelje a közfigyelmet az aktuális kormányzati sikerről.

Nem jár más srófra Orbán Viktor személyes retorizálása sem; a nagy összefüggések megvilágítását ő ugyanolyan szabályok szerint végzi el, mint pártja alsóbb szintjein a napi robotosok. Nemrég, az EP-választások előtti kampányban még arról értekezett, hogy értelmét vesztette a bal–jobb politikai dichotómiája, s hogy immár nem az ideológiai különbözőség, hanem csak a problémák megoldására való képesség számít. Akkor azért mondta ezt, mert a baloldali szavazókat így remélte megnyerni a természetesen kizárólag a nemzetmentés dimenzióiban érdekelt Fidesznek.
A múlt hét végén, a hagyományos tusnádfürdői szabadegyetem felszólalójaként Orbán azonban visszatért a jobboldal hitére. Meghirdette a jobboldali reneszánszot, méghozzá egész Európára nézve: a következő 15-20 év ennek az – úgymond – „új, uralkodó szemléletnek” a jegyében telik majd el. Egyben persze en bloc leírta a baloldalt, amelyet világszerte hatalmába kerített a neoliberalizmus, Magyarországon pedig egyszerűen „felvásárolta egy neoliberális, tőkés csoport”. És mondani sem kell, hogy egyszersmind „mindent elvett a magyaroktól”. Miután pedig az európai jobboldalnak az a feladata, hogy vessen véget a „neoliberális pénzügyi körök által finanszírozott ideológiai kísérleteknek”, újítsa meg „az egész európai civilizációt”, valamint „számolja fel a káoszt, és teremtsen végre rendet”, hát Magyarország sem maradhat ki az új üdvtan bevezetéséből. A világpiac megregulázása nemkülönben a jobboldal dolga lesz, mert kiderült, hogy „a globális gazdasági elitet az emberek által befizetett adóból kell kihúzni a bajból”.

Ez az elméleti katyvasz nemcsak azért lehangoló, mert állításai valótlanok. De legfőképpen a jobboldal számára kínos: tudniillik Orbán eszmefuttatásai épp az európai jobboldal felfogásától mélységesen idegenek. Nem mellesleg saját, korábbi propagandájától is. Emlékezzünk rá, nemrég még szüntelenül pozitív példaként emlegette, bezzeg Európában mindenütt adót csökkentenek a válság leküzdésére. Most pedig azért kárhoztat, hogy az adókból mentik a gazdasági elitet. A Fidesz elnöke ezúttal sem veszi a fáradságot szavai gondolati koherenciájának megteremtésére; a tusnádi előadás nyilvánvalóan már a következő választási kampány egyfajta próbája volt, s mint ilyen csak arra koncentrált, miként lehet a Bajnai-féle válságkezelés mindinkább megmutatkozó eredményeivel szemben – amelyek mégiscsak a baloldal égisze alatt születnek – felépíteni a majdani, mindent felülmúló jobboldali fellendülés mítoszát. Ehhez Orbánnak egy komplett világmagyarázatra van szüksége, de igaza van Bokros Lajosnak, aki azt mondja, hogy épp az Európai Néppártban ezt a textust bizony kinevetnék.

Ami viszont a legkevésbé sem nevetséges az orbáni okfejtésben, az a szélsőjobb térnyerésével kialakult belpolitikai helyzet megtévesztő elemzése. Persze, érthető, hogy a Fidesz vezére ki akar lépni a saját sarából, hiszen személyes felelőssége van mind Vona Gábor, mind a Jobbik felfuttatásában: a Fidesz-közeli média támogatása adta meg nekik a kezdőlökést. Ezért állítja most Orbán, hogy a baloldal „mesterséges ellenségképet épített fel” magának, amikor „minden riválisát válogatás nélkül antiszemitának, nacionalistának, kirekesztőnek és szélsőségesnek bélyegezte”. Ez álságos hazugság. A jobboldali ultrákat megfelelő történelmi és eszmetörténeti ismeretek birtokában minden józan magyar állampolgár nevükön nevezheti, ám nem azon az alapon, hogy politikai riválisai-e a baloldalnak. A Fideszről például sosem állította ki senki a szélsőségesek bizonyítványát; bár azt okkal kérték számon rajta, ha különféle módokon lovat adott alájuk.

Amikor Orbán most a „szélsőséges liberális baloldal és a szélsőséges jobboldal” egymást feltételező jelenlétéről beszél, cinikus játszmát folytat: hogy kibújjon a szélsőjobb felnövelésének terhe, illetve a radikalizmussal való nyílt szembefordulás kötelessége alól, gátlástalanul meghamisítja az utóbbi évek eseménytörténetét.

Megkezdődött az új rend alapjainak lerakása.