Túlélési tanácsok terrortámadáskor

Az öngyilkos merénylő teljesen más stratégiát követ, mint a bankrabló.

Tarjányi Péter a technikai részletekről beszélt: elmondta, hogy bonyolult technikát semmiképp sem szabad laikusként végiggondolni. A legegyszerűbb és legfontosabb a felismerés, hogy tényleg baj van és menekülni kell. Az a gond, hogy az emberek egy része vészhelyzetben lefagy, nem tud mozdulni. Ennek persze vannak fokozatai, van, akit ha egy menekülő magával húz, kapcsol, észbe kap, de van olyan is, aki teljesen katatón állapotba kerül.

Amikor ezekkel az emberekkel a támadás után, túlélőként elbeszélgettek a pszichológusok, pszichiáterek – és ez a legrosszabb forgatókönyv –, egybehangzóan azt mondták, úgy érzékelték, mintha filmet néztek volna, mintha sérthetetlenként lennének részesei az adott szituációnak, esetleg egy, a tévében vetített filmet látnának. Szemlélőként viselkedtek. Nem ment át a tudatukba, nem formálódott cselekvéssé, hogy ez nem fikció, hanem éles, valós helyzet, amiben akár megsérülhetnek vagy meg is halhatnak. Ezért mondom – folytatta a szakértő –, hogy a legfontosabb a helyzetismeretünk hibátlan működése. Haladéktalanul fel kell ismernünk, hogy baj van, és amikor ez megtörténik, a legalapvetőbb ösztönprogramunk alapján – ami a menekülési program – tűnjünk el a helyszínről.

Amennyiben nem tudunk elmenni, akkor nagyon lényeges, hogy valamilyen biztonságos helyre húzódjunk. Ez adott esetben lehet az, hogy lefekszünk a földre – mint azt a párizsi kávéházi videón is láthattuk –, ha lehetséges, valamiféle fedezék védelmében. Nagyon lényeges, hogy tudjuk, mi a különbség fedezék és rejtekhely között. A filmekben azt látjuk, hogy a főhős felborít egy faasztalt, és mögé kuporodik, mert az golyóálló. Ez a mozi reparált világában működhet, de a való élet más. A fedezék az a hely, ami tényleg biztonságot nyújt. Mondjuk negyvencentis kőből épült, műszakilag felszerelt, hordókkal körülvett kávéspult lehet fedezék. Ilyen aránylag ritka egy presszóban. Amennyiben egy egyszerű asztal, szék, fapad mögé húzódunk, az rejtekhelynek számít, elrejt, de a lövedék – mint kés a vajban – átmegy rajta. Persze a fentieknek ellentmond, de nagyon lényeges, hogy a túlélés érdekében bármelyiket találjuk is meg, bújjunk el mögé.

Ha bevásárlóközpontban, bankban, hivatali helyiségben történt támadás, sokan úgy élték túl, hogy behúzódtak egy közeli helyiségbe, és ami a szobában mozdítható volt, azzal eltorlaszolták a bejáratot. Az elkövetők minden esetben a könnyebb ellenállás irányába mozognak, céljuk a legrövidebb idő alatt okozható legnagyobb kár.

Terrortámadás esetén nem egy bizonyos személy a célpont, hanem hogy minél több áldozatot szedjenek. Ha egy ajtó útjukat állja, továbbmennek más irányba, hiszen pontosan tudják, hogy előbb vagy utóbb érkezik a felmentő sereg, a rendőrség vagy kommandós egység, tehát számukra az a hatékony, ha a kisebb ellenállás felé mennek. Az eltorlaszolt helyiségben ne a nyílászáró mögé álljunk, az ajtó, ablak – szakmai zsargonnal élve – megvezeti a tüzet, ha lőnek, általában azokra tüzelnek, nem a fal különböző részeire. Érdemes a szoba ellenkező sarkában, a földre fekve megpróbálni túlélni. Nagyon fontos még, hogy minél előbb értesítsük a hatóságot.

Sokan menekülés, elrejtőzés közben úgy gondolják, hogy vége van a forgatókönyvnek, pedig nincs! A hatóságnak fontos, hogy megtudja, hogy egyáltalán történik valami, és ha ezen túl van, akkor minél több és pontosabb információra van szüksége, hiszen ebből tudja, hogy mekkora és milyen erővel áll szemben, ennél talán nincs is fontosabb az ellencsapás gyors és hatékony megtervezéséhez. Tudniuk kell, hány védtelen ember veszélyeztetett, mennyi a támadó, a sebesültek száma, mekkora és milyen tűzerőre számíthatnak.

Abban az esetben, ha nincs mód menekülni – gondolok itt olyan esetre, mint a párizsi támadáskor azok, akik a koncertterem bejáratánál álltak, amikor a terroristák berontottak –, azt kell felismerni, hogy a támadók ölni akarnak, és valóban nincs más esély, mint küzdeni. Ez az a helyzet, amikor bármivel, ami a kezünk ügyébe kerül – ruhafogas, szék, táska, söröskorsó – harcolni kell a támadó ellen. Ha kapunk egy lehetőséget – például fellökjük az illetőt, beragad a fegyvere, amire volt már példa –, próbáljunk eltűnni szeme elől.

A leírtaknál bonyolultabb megoldásokról azért felesleges beszélni, mert ezek begyakorlása több száz órát vesz igénybe, és minden támadás más. Az öngyilkos merénylő teljesen más stratégiát követ, mint a bankrabló.

Félelmeinkkel tönkre tudjuk tenni az életünket

Azok a helyzetek, amelyekben még nem voltunk, így nem tudtuk helyesen megoldani, idegen szituációk számunkra – kezdi másik szakértőnk, Végh József. – Amennyiben ez extrém helyzet, extrém stresszt is okozhat, aminek a következménye a nagyfokú szellemi kapacitáscsökkenés, bénultság, cselekvőképtelenség.

A visszaemlékezők minden ilyen esetben először valami banálisra gondoltak – petárda, autókipufogó –, és megpróbálták ismereteik alapján beazonosítani a történést.

Tudni kell, hogy sohasem a történésekre adunk viselkedési és szóbeli válaszokat, hanem mindig a kontextusokra, a történések valamilyen értelmezésére. Nézünk egy koncertet, élvezzük a zenét, annak ellenére hogy hangos. Ha idegen zaj keveredik a megszokott közé, kizökkent a kontextusunkból, akkor azt gondoljuk, hogy valami pirotechnika, esetleg egy újfajta koncerteffekt. Jó néhány másodpercbe telik, míg rájövünk, hogy mégsem erről lehet szó, mert mellettünk esetleg összeesnek az emberek. Új kontextust kell teremteni. Jó esetben öt másodperc alatt tudunk egyik kontextusból a másikba átkerülni, a megfelelő válaszadás pedig még hosszabb időt igényel.

Három csoportra lehet osztani az embereket: öröklötten jól megküzdők, tanítható-képezhetők, és a harmadik csoport, akikkel bármit teszünk, nem képezhetők a stressztűrésre, a jó megküzdés képességére. Mindez idegrendszeri sajátosság és a neveltetés hatása, amikor túl erős félelmeket ültetnek el a gyerekben, és felnőttként is ezek a félelmek vezérlik a cselekvésüket. Mindezek bénultságot okoznak, és egyáltalán nem segítenek a stresszhelyzetek megoldásában.

Gondoljunk bele: Jancsi és Juliska, Piroska és a farkas – milyen meséket hallgatnak szegény gyerekek? Olyat, amelyik megnyugtatja a lelküket, vagy olyat, amelyik véres tragédiába torkollik?

Az életben még rá is kerül egy lapáttal, hogy nemcsak az olvasott mese világa ilyen, hanem a valóság is. Azt látják, hogy a szülők a valóságban is avval számolnak, hogy „úristen, mi lesz velünk?”, és a gyerek elhiszi, hogy van állandó félnivalója. Miközben félni teljesen felesleges, hiszen ha félünk, ha nem, tragédia bármikor bekövetkezhet. Félelmeink által tönkre tudjuk tenni az életünket. Miközben biztonsági rendszerek sokaságával vesszük körül magunkat, elveszítjük a szabadságunkat. Biztonsági berendezések, túlbiztosított autók, rendőrségre bekötött riasztók, titkosszolgák, és folytathatnám a sort, hogy milyen szolgáltatásokat fizetünk meg a vélt biztonságunkért.

A világ és az üzlet politikája a félelem politikája. Az győz a politikai választáson, aki ügyesebben teremt félelmet a másik féllel szemben. Az, aki rá tud mutatni a világban olyan történésekre vagy nem történésekre, amelyekkel képes félelmet kelteni, és tud olyan biztonságot nyújtani – nyilván csak szavakban –, függőséget kialakítani, amit elhisznek az emberek, akiknek jelentős része függő kapcsolatokat keres, pont a biztonságérzete miatt. A félelem biztonságkeresést indít be, a biztonságkeresés függő kapcsolatokat, függő helyzeteket teremt, és mindeközben elveszítik a szabadságukat, a bátorságukat. Erre épít a világ. Két alapvető dolog működtet minden embert: a félelem és a biztonságkeresés.