Tükör és fegyver – Keszthelyi András szerint Orbánék minden döntésüket alárendelik a közvéleménynek

– A jelenleg működő közvélemény-kutató cégekről maga a közvélemény véli azt, hogy szorosan kötődnek a politikai pártokhoz. A rendszerváltás utáni évtizedben ez még nem így volt. Mi változott az elmúlt tíz évben?

– A mai közvélemény-kutatók a Kádár-kori Tömegkommunikációs Kutatóközpontból nőttek ki, amelynek fénykorában – a nyolcvanas évek közepén – száznál is több alkalmazottja és országos kérdezőbiztosi hálózata volt, számos reprezentatív mérést végzett. A kilencvenes évek meghatározó cégeinek vezetői, Hann Endre, Levendel Ádám, Manchin Róbert, mind az 1991-ben megszüntetett intézményből érkeztek, és komoly szakmai minőséget hoztak magukkal. Nyilván az „alapító atyáknak” is volt politikai szimpátiájuk, de az első néhány parlamenti ciklusban a közvélemény-kutatást elsősorban szakmai munkának tekintették. Hosszú ideig fel sem merült, hogy a meghatározó cégeket, a Mediánt, a Szondát, a Tárkit vagy a Gallupot egyértelműen valamelyik politikai párthoz, oldalhoz kössék. A mindenkori kormányzat és a pártok fokozatosan kezdték el nem csupán tükörként használni, hanem politikai fegyverként is alkalmazni a közvélemény-kutatásokat.

– Hogyan lesz a mérésekből fegyver? Meg kell hozzá hamisítani az adatokat, vagy csak kreatívan értelmezni őket?

– Szó sincs hamisításról. Számos trükkje van annak, hogy valós adatokból a megbízó számára kedvező következtetéseket vonjunk le. Mondok egy példát: tegyük föl, hogy egy bizonyos kérdésben a válaszadók 66 százaléka azt mondja, nincs véleménye, 22 százaléka igennel, 12 százaléka pedig nemmel válaszol. Innen már csak prezentáció kérdése, hogy mire helyezem a hangsúlyt: mondhatom azt, hogy kétszer annyian támogatják a dolgot, mint ahányan ellenzik, de azt is kiemelhetem, hogy a válaszadók kétharmadát hidegen hagyja az ügy. Miután a pártok rájöttek, hogy a közvélemény-kutatási adatok megfelelő prezentálásából politikai haszon származhat, az elmúlt évtizedben igyekeztek szorosabbra fűzni kapcsolataikat az egyes cégekkel, vagy újakat alapítottak. Ma már köztudott, hogy egy-egy intézet mely párttól kapja a megbízásai zömét.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Ez a folyamat nem ássa alá a közvélemény-kutatások hitelességét?

– Ha tisztességesen végzik a munkájukat, semmiképpen. A választópolgárok zöme nincs tisztában azzal, mely pártokhoz köthetők az egyes közvélemény-kutatók. Az adatok hitelességét pedig a kialakult helyzet alapvetően nem befolyásolja. A nagy cégek korábban végeztek olyan kísérleteket, hogy mennyire módosítja a válaszadást a kutatóintézet kiléte. Nem tapasztaltak lényegi eltérést.

– Akkor minek tudhatók be a markánsan eltérő mérési eredmények?

– A különbségek olykor valóban jelentősnek tűnnek, ám ha hosszabb időintervallumban vetjük össze az adatokat, kiderül, nincsenek bődületes eltérések. Elsősorban a prezentáció nagyítja fel a különbségeket. Ha a Fidesz a teljes népesség körében 30 százalékon áll, de a biztos pártválasztók 58 százaléka támogatja, akkor csak a kommunikáción múlik, hogy hova kerül a hangsúly: a társadalom többsége elutasítja a kormánypártot, vagy ismét közel áll a kétharmados győzelemhez. Az egy-két százalékos mozgás még hibahatáron belül van, amit statisztikai értelemben nem is szokás értelmezni, ám egy politikai párt – ha számára kedvező az elmozdulás – hajlamos azonnali sikerként vagy tendenciaként beállítani. A valós tendenciák legalább féléves távlatban értelmezhetők.

– Módszertani okaik is vannak az eltéréseknek?

– Hogyne. Az egyik legfontosabb a válaszadási hajlandóság, ami folyamatosan csökken. A közvélemény-kutatók nem propagálják, de a nemzetközi példák azt mutatják, hogy a megkérdezetteknek alig néhány százaléka hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre. Kimutatták azt is, hogy a telefonos kutatás során az emberek hajlamosabbak elhallgatni a valós véleményüket, személyes megkérdezés alkalmával viszont – nyilván a közvetlen kommunikációnak köszönhetően – nyíltabban vallják meg szimpátiáikat, ellenszenvüket. Akadnak cégek, amelyek a kutatáskor szimulálják a szavazási szituációt, és nem bemondásra írják be a válaszokat, hanem a megkérdezetteknek egy papírlapon úgy kell behúzniuk az ikszeket, hogy azt a kérdezőbiztos nem látja. Ez az intimitás nyilván precízebbé teszi a mérést, pusztán azáltal is, hogy csökkenti a választ megtagadók arányát.

– Előfordulnak mérési hibák?

– Természetesen. Nem gyakran, de megtörténik, hogy egy cég elrontja a mintavételt. Ha egy pártot az egyik hónapban négy százalékkal többre mérnek, majd a következő hónapban négy százalékkal kisebbre, akkor – hacsak nem történtek rendkívüli események az adott időszakban – nagy valószínűséggel hiba történt az első mintavétel során.

– Mennyire torzítja az adatokat, hogy egyes társadalmi rétegek szinte teljesen kiesnek a mérésekből?

– Vannak kimaradók, bizonyos csoportok valóban nem kerülnek be a mérésekbe, a gazdasági élet meghatározó szereplőit, a cégvezetőket-menedzsereket például a legritkább esetben érik el a kutatók, ám ez nem nagy létszámú szegmens. Az is problémát jelenthet, ha sok a külföldön élő személy, de nincsenek róluk pontos statisztikák. Magyarországon nagyjából nyolcmillió szavazót tartanak nyilván. De hányan élnek közülük külföldön– Két­­száz­­ezren– Félmillióan– A kérdezőbiztosok a legkönnyebben a nyugdíjasokhoz vagy a kisgyermekükkel otthon lévő édesanyákhoz jutnak el, az összes többi réteg elérése nehézséget jelent, igaz, azért megoldható.

– Mindegyik párt figyeli és elemzi a közvélemény-kutatásokat. De melyik politikai erő használja fel az eredményeket a leghatékonyabban?

– Egyértelműen a Fidesz, illetve a kormányzat, amely messze a legtöbbet költi kutatásokra. Ez nem csak anyagi kérdés, szemléletbeli is. Az nem megy, hogy amikor „jó eredményeket” mérnek, akkor boldogan posztolunk a Facebookon, amikor pedig kevésbé jókat, akkor szidalmazzuk a szakmát, és különféle hátsó szándékokat tulajdonítunk a kutatócégeknek. Tény és való, a kutatás nem olcsó mulatság, de a valóság megértése szerintem többet ér egy szórólapnál vagy egy, pusztán a párttagokat mozgósító rendezvénynél, ami kifelé nem üzen semmit.

– Nyilván minden párt számára nagy a kísértés, hogy a közvéleményhez igazítsa a politikáját. De erre való a kutatás?

– Korántsem. De ha már itt tartunk, rögzítsük: Orbán Viktort sokan olyan vezetőnek tekintik, aki előre megjósolja a meghatározó politikai folyamatokat, képes ráérezni a magyar néplélekre, bármit jelentsen is ez a fogalom. Valójában minden tárgykörben folyamatos és részletes – nem publikus – kutatásokat végeznek a kabinethez közel álló cégek, jórészt a Századvég és a Nézőpont, a kormányfő pedig ezek eredményéhez igazítja „jövőbelátó” politikáját.

– Ez baj?

– Szögezzük le, minden kormány számára fontosak a kutatások. Annak idején, miniszterelnöki főtanácsadóként magam is azt képviseltem, hogy minél több szakpolitikai területen legyünk tisztában azzal, mit tartanak az emberek a legfőbb problémának. A stratégiai tervezés a politika egyik legfontosabb eleme, amire nemcsak kormányzati szinten, de egy nagyobb település esetében is szükség van – ehhez pedig elengedhetetlen a folyamatos közvélemény-kutatás.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Keszthelyi András

politikai elemző 1994 óta minden országos választási kampányban részt vett. Emellett dolgozott két sikeres főpolgármesteri, több polgármesteri és egyéni választókerületi kampányban is, Magyarországon kívül Romániában, Szerbiában és Szlovákiában. Demszky Gábor főpolgármester sajtófőnöke volt, a Med­­gyessy-kormány megalakulása után pedig a Kormányzati Kom­­mu­­ni­­ká­­ciós Központ első vezetője lett. Öt évig Gyurcsány Ferenc, majd egy évig Bajnai Gordon miniszterelnök politikai főtanácsadójaként felügyelte a Miniszterelnöki Hivatal közvélemény-kutatási tevékenységét.

2010 óta elsősorban üzleti tanácsadással és piackutatással foglalkozik. A Political Animal blog szerzője, írásai főként a Magyar Narancsban olvashatók.

– Ez miben tér el az orbáni modelltől?

– A különböző kormányok eltérő módon használják fel a kutatási adatokat. Mondok egy konkrét példát: pontosan tudtuk 2007-ben, hogy a társadalom többsége ellenzi a vizitdíjat, hiszen erről rendelkezésre álltak kutatási adatok. Az nagyon merész politikai döntés volt, hogy a kormány a népakarattal szemben is bevezette a vizitdíjat, mert fontosnak tartotta, hogy az egészségügyben megjelenjen az egyéni felelősségvállalás. Más kérdés, hogy népszerűtlen intézkedést csak részletesen kidolgozott és következetesen végigvitt politikai kommunikációval lehet sikeresen végrehajtani. Orbánék lényegében minden döntésüket alárendelik a népakaratnak. Pedig abból még, hogy a tükör mit mutat, nem következik, hogy egy kormánynak igazodnia is kell a képhez. Ha egy kormányzat így tesz, azzal lemond a politikai elvek képviseletéről. Örökzöld példa erre a halálbüntetés, amelyet mindig a többség követel. Oly mértékben tűnnek el az elvek az orbáni politikából, hogy ha egy intézkedés bevezetése erős ellenállásba ütközik, a kormányzat azonnal meghátrál, legyen szó vasárnapi boltzárról, internetadóról, olimpiáról. Margaret Thatcher szerint az a politikus, akit a közvélemény-kutatási adatok irányítanak, nem vezető, hanem vezetett. Még egy dologban tér el a jelenlegi rendszer a korábbitól: Orbánék összehasonlíthatatlanul többet költenek közvélemény-kutatásokra, manapság mil­­liár­­dokról van szó, miközben 2010 előtt évente legfeljebb 400-500 millió forint ment el erre a célra.

– Bár az eredmények nem nyilvánosak, az köztudott, hogy a kormánypártok minden választókörzetben mérik a képviselőjelöltjük népszerűségét. Ennek van értelme?

– Nem mindegyik körzetben van erre szükség. Újlipótvárosban például lényegtelen, hogy milyen támogatottságot mérnek a fideszes jelöltnek, minden bizonnyal el fog bukni. Más előjellel nem érdemes vizsgálni a XII. kerületet, ahol bizonyosan kormánypárti marad a parlamenti képviselő. Ahol viszont nagyon fontos szerepe van a méréseknek, az a mintegy ötven billegő körzet. Ott sokat segíthet a Fidesznek, ha naprakész adatai vannak saját jelöltje és az ellenzéki aspiránsok népszerűségéről.

– Konkrétan miben segít?

– Abban, hogy a fideszes jelölt nem csak a lakossági fórumán megjelent érdeklődők számából következtethet az ismertségére és a támogatottságára. Az ellenzéki jelöltek hiába méricskélik, melyikük tudja jobban megtölteni a kultúrházat, a kampányrendezvényekre jobbára csak az elkötelezett szimpatizánsok járnak, miközben a mandátum sorsáról a csendes többség dönt. Az ellenzéknek, ha komolyan gondolja az együttműködést, legalább a billegő körzetekben érdemes volna megmérnie, hogy hol tart. Ha már elmulasztották az előválasztást, egy közös közvélemény-kutatással még tisztázhatnák, melyik indulónak van a legnagyobb esélye helyben a győzelemre. Ehhez persze politikai józanság, együttműködési készség is kell, ami egyelőre hiányzik a kormányváltó oldalon.

– Mit tudunk arról, hogy a közvélemény-kutatási adatok mennyire befolyásolják a bizonytalan szavazókat?

– Azt biztosan állíthatjuk, hogy a mérések hatnak rájuk, de nem tudjuk pontosan, milyen mértékben. Az elkötelezettek nyilván annak az intézetnek hisznek, amely a számukra szimpatikus párttól kapja a megrendelést.

– És a számára kedves eredményt.

– Óvatosan bánnék ezzel. Tény, hogy a ciklusok közepén valóban jelentősnek tűnnek az egyes cégek mérései közötti különbségek, ám ahogy közeledünk a voksoláshoz, érdekes módon mindig elkezdenek egymáshoz hasonlítani az adatok, és jelentős részt igazolódnak is a választásokon. Úgy tűnik, mintha a közvélemény-kutatók munkáját egyedül hitelesen igazoló aktus, a választás, jó hatással lenne az intézetek szakmai munkájára.