Tudósítás a T. Házból

Az előzmény: abban az évben már másodszor volt többes jelölés, s a legendárium szerint Aczél György úgy kívánta továbbra is biztosítani kedvelt Gyurkó Lászlójának évtizedes mandátumát, hogy vele szemben egy esélytelen figurát jelöltetett a XIV. kerületi népfronttal. A vetélkedőt tovább színesítette a Földtani Intézet állami díjas igazgatójának, Hámor Gézának az indulása is, aki új gyógyvizes fürdőt ígért a köszvényes öregeknek.

A jelölőgyűléseken és a választások napján aztán mégis csoda történt, mert Zuglónak nem az új Pascal-medence vagy az írónk propagálta békeharc nyerte meg tetszését, hanem a kerületi kábeltévé, amelyet szerénységem ígért. Húztuk is aztán a kábeleket kitűnő szakértőmmel, Kálmán Andrissal, hoztam az ötleteket Gazdagrétről, és fél év múlva nyolcszáz Örs vezér tere környéki lakásban villant már fel a kerületi kábeltévé szignálja.

Maradjunk azonban a T. Házban, amelynek falai közt voltak hajdanán verekedések, lövöldözések, volt rádióstúdió, gyászszertartás, hadüzenet, zsidótörvény, tüntetés, imádkozás és kiátkozás, éppen csak a pártközponthoz vezető alagút volt legenda, a bogárinvázióra pedig csak napjainkban került sor. Képviselőségem idején a látszólagos nyugalom állóvizéből is kiéreztem egyfajta idegességet, főleg később, amikor Király Zoltán olyan kérdéseket kezdett feszegetni – tervkoncepciók, államadósság –, amelyekre felcsörögtek a miniszteri zsebgyógyszerkészletek.

Hol voltak addigra a szolid interpellációk! Egyszer Barcs Sándor a gyermekcipők árát dramatizálta, amire a belker. miniszter csak a következő ülésen válaszolt: negyedév múlva. (Mert akkortájt csak évszakonként hívták össze a képviselőket. Igaz, a tiszteletdíjból sem lehetett megélni, a kétezer forint csak a ciklus végére ment fel ötezerre.)

A beszédstílus egyre jobban érdesedett, sokan már az EKA-megfigyelőpáholy szája íze szerint soroltak tévedést, hibát, bűnt (leginkább másét), nem feledkezve meg a „népben, nemzetben gondolkodva...” retorikai patentról. Olykor panasznappá változott az ülés, hozta mindenki választókörzetének gondját-baját, egy dunántúli küldött pedig úgy vélte, hogy együtt ül a padsorokban volt rab és rabtartó.

Folyt még az elvtársazás, de a neves szobrász nagy hirtelen kultuszminiszter úrnak titulálta Glatz Ferencet, felhíva figyelmét a Grassalkovich-kastély sorsára, a büfében pedig azt magyarázta egy HM-es vendég, hogy a seregben azért tértek át az elvtársról a bajtárs megszólításra, „mert több a bajunk, mint az elvünk”.

Történtek külsődleges változások is. Az ülésszakok idejére kitűzték a nemzeti zászlót, a bizonytalan karfelnyújtásos szavazás helyébe elektronika lépett, jöttek a kitűzős mikrofonok, óriás kijelzők, pulpitusmonitorok.

Egy estébe hajló ülésen cifra eset történt. „Kádár úr kérem, beszélni szeretnék önnel” – hajolt egy fiatalember a főtitkár füléhez. Kádár csodálkozva nézett az ismeretlen arcba, jegyezgetett tovább, és csak néhány perc múlva ballagott ki, hátha csakugyan valami fontos ügy. De a jövevény addigra elszelelt. Egy sereg biztonsági ember kutatta: ki volt, mit akarhatott, még valami merénylet is húzódhat emögött – töprengett a főkormányőr, és beindult az azonosítási gépezet.

Hajnalra lett meg a „tettes”, aki – látva, hogy nincs rögtön foganatja invitációjának – hazament.

„Mit akart maga Kádár elvtárstól?” – kérdezték kihallgatói. „Csak annyit – válaszolta Mohi Sándor híradós segédoperatőr –, hogy miért nem válaszolt a levelemre, amelyet behíváshalasztás ügyében küldtem neki.” „Ön visszaélt hivatali beosztásával, többet nem kap parlamenti belépőt.” Néhány évvel korábban többe került volna a dolog...

Jómagam épp a sajtótörvénnyel kapcsolatos szűzbeszédre készültem a régi alapgondolat – „igazat kell írni” – nyomatékosításával, ám jóval nagyobb izgalom övezte a parlamenti körhinta körül feltűnt új arcokat. „Figyellek!” – emelte fel mutatóujját Antall József a szünetben a kulturális bizottság elnökével találkozva. „Én is téged, tanár úr” – válaszolta a rektorrá lett Horn Péter, a volt diák, aztán hosszan lapogatták egymás hátát.

Nekem Tölgyessy Péter lett az új ismerősöm, de csak abban az értelemben, hogy a teremőröket kijátszva beóvatoskodott az ülésterembe, és az én kezembe gyűrte szempontlistáit postázásra az ülésterem első SZDSZ-szimpatizánsának. Mindez addig tartott, amíg a hírekből már jól ismert TGM be nem futott, hogy két gráciával legalizálja az önálló frakciót.

Jött aztán egy új üzenő is Palotás János személyében, aki mérnök padtársamat pécézte ki vállalkozópárti deklarációival. Ma már elhalványodott az emléke, holott még élő szobrot is állt a Vörösmarty téren, és ő kurblizta be a Palmer követről mintázott propelleres nyakkendők divatját.

Vannak lobbiemlékeim is. Egy szünetben Boldizsár Iván csapott le rám, miközben Avar Istvánnal beszélgettem: „Itt most név szerinti szavazás lesz, mi, az ábécében egymás után következő kulturnyikok, javaslom, szavazzuk ugyanazt.” Nem árulom el, hova küldte őt a színművész. Pedig az idő tájt már nagyban ment a „különutas” politizálás. Egy-egy fájront után – miután Tőke Péter is szétosztotta a maga szerkesztette Reformot – a környék vendéglőinek különtermeiben kisebb-nagyobb ellenzéki csoportok vertek tanyát.

A legkeményebb „konspiráció” a Rakpart Klubra keresztelt népfrontszékházban folyt, ahonnan később tizenkét dühös ember nyilváníttatta magát MDF-frakciónak, Király Zoltán vezetésével. Színesítette már a palettát a szegedi Trianon-történész (a későbbi „autókerekes” hadügyi államtitkár) Raffay Ernő feltűnése, csakúgy, mint Roszik Gáboré, az ifjú gödöllői tiszteletesé. Ő volt egyébként az a Fidesz–MDF-tagságú „postás”, aki az SZDSZ-„köménymagra” bízta a Dunagate-botránnyá duzzadó ügy kirobbantását.

De mi sem jellemezte jobban az érdekviszonyok és szövetkezések megannyi új formációját, mint a pártonkívüliek („függetlenek”) blokkjának megalakulása, amelynek a volt házelnök és pb-tag Sarlós István is tagja lett. Ennek vezetője, a mezőgazdászdoktor Fodor István váltotta Stadinger Istvánt is a pulpituson. Már az sem keltett különösebb csodálkozást, hogy egy Boros nevű budapesti képviselő bejelentette felszólalása végén: „Mindezt a Szociáldemokrata Párt nevében mondtam.” Csak vállrángatás volt a válasza padszomszédom (a tanárrá lett csodakapus), Géczi István bekiáltására: „És vannak társaid is?” Az osztódással történt pártszaporodás korát jelzi, hogy túl volt már az Országgyűlés a sarkalatos – így az egyesülési – törvények megszavazásán is.

„Iránytű kellene az eligazodáshoz” – morfondírozott a folyosón feltűnt BBC-riporter, aki elámult ugyan a sétapálcás, szivarozó TGM briliáns angolságán, de nem tudta kivonni magát a brosúraosztogatók, aláírásgyűjtők, sustorgók és szitkozódók elektromosságot gerjesztő légköréből, és a kettős hatalom érzékletes láttatásával fejezte be kórképriportját.

1990. március 15-én tartotta záróülését a Kádár-korszak utolsó parlamentje. Utána a képviselők tucatnyi (!) párt képviseletében vitték koszorúikat a Kossuth-szoborhoz. A kiürült ülésterem vendégpáholyából ketten andalogtak a főlépcső felé. Róbert László vezette öreg barátját, Demény Pált.

A Tisztelendők krónikása később Orbán Viktorral mérkőzött Pesterzsébet képviselői mandátumáért. „Ön olyan harcias – mondta neki –, mint amilyenek mi voltunk hajdan a Madiszban.” „Ez tévedés! – replikázott a Fidesz-vezér. – Nem vagyunk harciasak, liberálisok voltunk és vagyunk ma is.” A Pest-Buda mozi félezer tizenévesének tapsviharában Róbert elvérzett. Ha nem is úgy, mint mentora később, immár az új parlament padsoraiban.