Traumák terhei

– Két szélső pontot idézek a könyvéből: 1994-ben egy felmérés azt mutatta, nálunk alacsonyabb az ellenszenv a zsidókkal szemben, mint Csehországban vagy Lengyelországban. De 2013-ban már 46 százalékra tették itthon a nyílt antiszemiták számát. Mi történt húsz év alatt?

– Egy felmérés nem fizikai kísérlet, a számai esetlegesebbek, de a hazai tendencia azért világos. Miközben a szomszédos országokban az antiszemitizmus és a xenofóbia is mérsékeltnek mondható, Magyarországon – a Tárki tavalyi vizsgálata szerint – az idegenellenesség elsodorta a népesség nagy többségét. Márpedig ha a xenofóbia nő, az magával húzza a többi előítéletet is.

– Azt hittem, ezek behelyettesíthetik egymást, ha tehát nő a cigányellenesség, a gyűlöletből kevesebb jut a zsidóságnak.

– Nem, az egyik előítélet nem szorítja félre a másikat, inkább felfűti a többit is. A hazai tendencia magyarázatához hozzátartozik a 2010-es fülkeforradalom szülte Alaptörvény, amely egy etnocentrikus nemzetfogalmat hozott vissza, kimondatlanul is arra téve a hangsúlyt, ki nem tartozik a magyar nemzeti csoportba. Ez a megközelítés ágyazott meg annak a hisztériának, amely a mostani xenofóbiában megnyilvánul. Ha ugyanis a lelki értelemben vett nemzeti csoportod kerül a középpontba, onnantól a többi csoport elutasítása kódolva van, mivel az idegen sosem lesz képes bizonyítani, hogy ő ugyanolyan, mint te vagy én, akik őt idegennek tartjuk. Ez az attitűd megerősít minket abban a régi, nem gének, hanem mémek útján örökölt fogyatékosságunkban, hogy képtelenek vagyunk más nemzetek szemével látni önmagunkat. A magyarság csodálatos korszaka volt 1848–49, de feltűnő, hogy sem román, sem szlovák vagy szerb szempontot nem tudtunk beépíteni a szabadságharc logikájába. A kiegyezéssel az empátia esélye végleg eltűnt. Aztán jött Trianon traumája, és később szembekerülése a holokauszt drámájával. Hosszú láncolat ez, amelynek a mostani láncszeme a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

– A lánc néha mégis megszakad. Kötetében említi: 1956-ban alig volt antiszemita kilengés, mert a figyelmet a nemzet valóságos kérdései és ellenségei kötötték le, az ÁVH, a rendszer, a szovjetek. Ha tehát az előítéletek nőnek, lehet, hogy azt is jelzik: nem történnek velünk fontos dolgok, elfeküdhetünk a kényelmes, jól bevált hazugságainkban.

– A rendszerváltozástól a szabadság kis köreinek elterjedését vártuk, másfelől az emberek olyan gazdasági, társadalmi szerepvállalását, amelynek az autonómia a célja és az alapja. Egy világot, ahol sok polgár van. Helyettük ma sok-sok alattvalót látunk. Az első húsz évben elindultak fontos folyamatok, de a döntő változásokhoz szükséges kritikus tömeg nem jött össze. Ezért – be kell látnom – a társadalom inkább frusztrációt érzett, és nem azt az örömöt, amit például én éreztem a polgári élet ígéretében bízva. A magyar emberek 2010-ben úgy döntöttek, el kell menekülniük a csalódást keltő szabadság elől, és el is menekültek.

– Igen, mintha az ország kezdene becsukni ajtókat: a kapitalizmus, a világba kitekintés, az önálló ítéletalkotás, a tulajdonosi önérzet ajtóit.

– És főképp az autonómiáét. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk: a bezárkózást két másik válság is magyarázza. Az egyik az Európai Unió krízise. Az unió, látjuk nap mint nap, nem tud megállni a lábán, nem képes szuverén erőként viselkedni. A másik válság egy globális széthullás, a káosz fenyegetése. Ez engem is eltölt szorongással, és senkit sem tudok elítélni, ha ő is szorong a világtól.

– Ön mégsem húzza a fejére a paplant azt kiabálva, hogy én nem látszom, nem is vagyok itt, hagyjatok békén.

– Mert egy szorongót valószínűleg nem az gyógyít meg, ha bezárkózik egy sötét szobába. A sötétség felfalja. Csak az segít, ha kiviszik a fényre. Csak az a megoldás, ha az ember cselekszik, tesz magáért, segít másokon.

– Sötétben meg újraélednek a rémlátások. Az antiszemita fordulatok például, amelyek egyébként rettentően unalmasak, ugyanazt darálják, sehol semmi innováció, kreativitás.

– Mint a pornográfia, olyan.

– Épp ezért egy idő után cserélni kell szereplőket, mert a nézők megunják őket. Az Európát migránsokkal elárasztó Soros Györgynek, a gonosz világzsidónak a kormány által felskiccelt fantomképe persze nem igazán új. Vagy mégis?

– Nem, és itt van egy magyar vonatkozása a dolognak, a rossz lelkiismeret. Ne feledjük, Soros Gyuri zsidó fiú nem magától ment el Nyugatra és lett később milliárdos, hanem amiatt, amit a zsidók ellen 1938 óta itt elkövettek. A bűn nagy lelki teher egy országnak, jobb tehát, ha ezt a valahai kisfiút átalakítják egy új pusztító Rothschilddá, aki szintén zsidó ugyan, de ellene a magyarok nem követtek el semmit.

– Závada Pál új regényében írja meg, hogyan indult Kunmadarason pogrom 1946-ban a visszatérő zsidók ellen, akiket egy évvel a haláltáborok után jobban gyűlöltek, mint előtte. Ezt is egy lélektani krízis szülte?

– Szerintem igen, ugyanis a visszatérőknek már a jelenléte is az ellenük elkövetett bűnökre emlékeztette a társadalmat, amely így, akarata ellenére, rossz lelkiismereti állapotba került. Komoly Ottó cionista politikus, akit 1945 januárjában megöltek, írja naplójában, hogy ha az elkövetőket nem büntetik meg, azok soha nem fogják átérezni a tettük súlyát. És hát igazi elszámolás nem volt. A főbűnösöket felkötötték, de azokat, akik a deportálás után kirabolták a zsidó lakásokat, elvitték onnan az ezüstöt vagy a zongorát, hivatalosan sosem zargatták. Túl sok volt a zsidó vagyonból jól járó ember, az elhurcolásokat segítő hivatalnok. Ha pedig túlságosan sok a bűn, annak a sorsa mindig az elfojtás. Mert – ezt Rákosi világosan ki is mondta – az új rezsimnek is szüksége volt a régi kisnyilasokra, csak most már kiskommunistaként.

– Több könyve szól már az előítéletekről, az antiszemitizmusról, és nyilván érzi, hogy voltaképpen mindig ugyanazt mondja, mert a világ alapjában nem változik. Reménytelenebbül ír, mint húsz éve?

– Egy kutatónál alapvetően nem az dönt, kétségbe van-e esve. Az antiszemitizmus-témát valamikor azért választottam, mert az emberi sors összes lényegi összetevőjét megtaláltam benne, a zsidóellenességben a történelem, a szociológia, a szociálpszichológia, a politológia, minden együtt van. Mindig újabb dolgokat kutattam és írtam, most például rájöttem valamire, amire korábban, ebben a mélységben nem. A holokauszt és Trianon traumájáról írva a nemzeti tudat és az antiszemitizmus nagyon erős összefüggésére jöttem rá.

– Van egy mondata arról, hogy minél kevésbé nemzeti valaki, annál kevésbé antiszemita. Furcsán hangzik.

– Furcsán hangzik, de a „nemzeti” szót idézőjelben írtam, tehát a „hazaffy” értelmében, és nem a patriótára gondolva, akinek a hazájával kapcsolatos érzelmeiben természetesen nincs helye antiszemitizmusnak. De ha a nemzeti fogalma olyan leszűkítő értelmezésben jelenik meg, mint amit a Nemzeti Együttműködés Rendszere is használ, akkor sajnos azt kell hogy mondjam: igen, minél inkább nemzeti valaki, annál inkább nő annak a valószínűsége, hogy egyben antiszemita, cigánygyűlölő, xenofób, szóval kirekesztő. Hogy ne így legyen, ne így maradjon, ahhoz a fehérek között európainak kell lennünk.