Totál abszurd

GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ interjúja

A betiltott ujj

Kern András zöld műtősköpenyben beint filmjének plakátján. A középső ujjával. Hétköznapi mozdulatát rögtön elítélte az Önszabályozó Reklám Testület. Magyarán: betiltották a plakátot, mert az – a testület szerint – sérti a reklámetikai kódexet. Ezt – a jegyzőkönyv szerint – azzal indokolták: „A reklámban megjelenő kézmozdulat értelmezése olyan mértékben trágár, ami közterületi reklámozás során nem elfogadható.”

A grémium jegyzőkönyvében az is szerepel: ők nem kifogásolják az előadások, műalkotások részleteit megjelenítő reklámozást, ha az „összhangban van a műalkotás jellegével”. De – vélik ők – Kern András középső ujja „függetlenül a filmtől önmagában is értelmezhető gesztus és közvetlenül a fogyasztónak szóló megnyilvánulás”.

Hiába is magyaráznák a filmesek: Kern nem a nézőknek int be, miért is tenne ilyet, ráadásul az iróniát – és egyébként a film öniróniáját – jobban érti a közönség, mint a reklámcenzorok.

Tegyük hozzá: moziépületben, beltéri plakátokon továbbra is beinthet Kern András. A testület csak a kültéri plakátokon cenzúrázta a felemelt ujjat. Úgyhogy utcai hirdetőtáblákon a forgalmazó végül kénytelen volt „kikockázni” Kern középső ujját.

Nem mellesleg bizonyos „gesztustörténészek” feljegyezték: az ókori görög filozófus, Diogenész a középső ujj felmutatásával jelezte a vendégeinek Démoszthenészről, hogy az mennyire demagóg.

K. Á.

– Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója mondta egyszer: nem tudja rávenni önt színházi rendezésre.
– Régi sokk. Annak idején Radnóti Zsuzsától, a Vígszínház dramaturgjától kaptam egy angol darabot, amelyet senki nem akart megrendezni. Tojás Joe halálának egy napja, ez volt a címe, egy szellemi fogyatékos gyerek szüleiről szólt. A Pesti Színházban ment stúdió-előadásként éjszaka. Aztán szerettem volna megrendezni A 22-es csapdáját. Joseph Heller művének is volt egy halvány dramatizált változata, átírtam, azt hiszem, jóra meg Vígszínház-méretűre, de kellett hozzá tizennyolc színész, negyven statiszta, három tank, egy repülőgép... és egyszer csak megijedtem. Várkonyi Zoltán nem csinált belőle ügyet, átadta a rendezést Kapás Dezsőnek azzal, hogy én játszom Yossariant. Azóta nem akarok színházrendező lenni. A film, az igen! Hatesztendős lehettem, amikor a Herzen utcában forgatták a Budapesti tavaszt, láttam egy fahrtkocsit, Máriássy Félix rendező ült rajta, és azt mondtam: én olyan akarok lenni, mint az a bácsi. Amikor tízéves koromban kiválasztottak gyerekszínésznek, akkor is azt figyeltem, mi a svenk, mi a közeli, mit jelent, hogy álljunk át kistotálra.
– „Most már értem, miért szeretnek a színészek orvost játszani, olyan jól lehet menni a folyosón”, mondja a Gondolj rám című filmjében. Milyen volt orvosnak lenni?
– Jó, mert jól lehet menni a folyosón! Vannak dolgok, amelyek valahogy belekerülnek egy forgatókönyvbe, pedig régi emlékek. Húszéves lehettem, az Oldás és kötésben Latinovits volt Járom doktor, figyeltem, ahogyan megy a kórházi folyosón. „Milyen jól megy, milyen jól fordul a Zoli”, gondoltam, akkor ő nekem már Zoli volt, játszottunk együtt a Vígszínházban. A Gondolj rám kapcsán persze tanulmányoztam ezt a fajta munkát, például néztem operációt műtőben. Egyébként Vámos Miklós novellájában tanár a főhős, de szívesebben játszottam orvost, ráadásul egy gazdag, jól menő doktort rendezett családi háttérrel, hogy nagyobb legyen a zuhanása. Miután mindent leépít maga körül, rájön, az mégsem volt olyan jó ötlet.
– A Gondolj rám számomra elsősorban arról szól: csak olyan kiélezett helyzetben, mint a halál közelsége, jövünk rá, hogy erősnek, szilárdnak tűnő kapcsolataink nem is olyan erősek.
– Hogy miért ilyenkor jövünk rá, nem tudom, de ha már a film feltesz ilyen kérdést, az nekem tetszik, mert az a dolga. A filmben, a drámákban állandóan konfliktushelyzetbe kell hozni a hősöket, hogy megnyilvánuljanak, hogy kiderüljön róluk valami. Dialógust írni, helyzeteket, poénokat kitalálni, „meghatni” kicsit én is tudok, de történetet nehezen írok. És jó, ha egy filmnek van sztorija, már úgy értem, egy ilyen jellegűnek. Vámos háromoldalas novellájában volt annyi emberi, pszichológiai, társadalmi gyúanyag, amelytől úgy éreztem, lehet ebből egy jó film.
– A film lázad a gyász és annak mozihagyománya ellen is.
– Bizarr a döntés: valaki halálos betegen hirtelen megutáltatja magát szeretetteivel, hogy könnyebben elszakadjanak tőle. Szerintem akkor jó egy film, ha megszólítja a nézőt. Kijön a moziból, s felteszi magának a kérdést: „Ez velem is megtörténhet?” „Vajon én hogy csinálnám?” „Ez én vagyok?” Engem az érdekel, hogy a film hiteles és érdekes legyen, megérintsen minket, akár némi könny, némi magunkba nézés, néhány nevetés erejéig.
– De a Gondolj rám azért nem tipikus vígjáték.
– Nem. Pedig sokan követelték körülöttem, hogy legyen vígjáték. Úgy látszik, Kern Andrástól valami vicceset várnak.
– Jó ez önnek?
– Én egy ideig „normális színész” voltam: játszottam mindenfélét. III. Richárdot, Ripacsokat, drámákat, sok középfajú darabot, és persze néha vígjátékot is. Majd kiderült, tudok paródiát írni, jöttek a kabaréjeleneteim, Woody Allent szinkronizáltam, és rám fogták, hogy „humorista” vagyok, akinek nevettetnie kell. Csakhogy manapság a „szórakoztatót” elég gyakran összekeverik a „nevettetővel”. Kamaszkoromban én például legjobban Gábor Miklós Hamletjén szórakoztam, legalább tizenháromszor láttam. És mindig az apám jutott eszembe, úgy éreztem, mintha Gábor Miklós kiszólt volna hozzám: „Te mit gondolsz apádról?” Ez érzékeny pontom, mert apám mindig is azt szerette volna, ha író, színész lenne belőlem – őhelyette is. Könyvelő volt, de ifjúsági könyve is megjelent, amelyben sok van belőlem, az osztálytársaimból. Idővel Várkonyi Zoltántól hallottam: „A művészet legnagyobb ellensége az unalom.” Aztán összeraktam magamban: „A szórakozás ellentéte az unatkozás.” A mostani filmet inkább „dramedynek” mondanám, ez új filmes szó, olyan, mint színházban a tragikomédia.
– És mintha az amerikai irodalom fekete humora vagy Woody Allen abszurd párbeszédei is ott lebegnének a film felett.
– Szeretek olyan dialógust írni, amelyben felbomlik a kérdés-felelet szokásos rendje. Az ember innen-onnan „lopkod”, vagyis inkább valami „átmászik az agyán”, és belekerül a történetbe.
– Ragályi Elemérrel ezer éve ismerik egymást, rengetegszer fényképezte önt a Sárika, drágám óta. Ezúttal elég kegyetlenül bánik az arcával.
– Ez nem idegen a filmbeli nagybeteg ember karakterétől. Néha meg egészen jól nézek ki, az elején meg a végén, nem? Nagyon megnyugtató Elemér jelenléte, irtózatos profizmus van benne, segít, amikor bizonytalan vagyok, bár ez szerencsére ritkán fordult elő most.
– Filmjében több utalás történik a vészkorszakra. Családi emlékek?
– Apám munkaszolgálatos volt. Anyám pedig tényleg úgy menekült meg, hogy a Duna-part felé menet kiállt a sorból egy patikánál. Sok minden belekerült a forgatókönyvbe belőlem, Vámosból is. Mindez az ember fejéből, mondandójából, akarásából jön elő, sokszor a tudattalanjából is.
– Jelenleg Shylock szerepére készül A velencei kalmárban. Valló Péter rendezi a Vígszínházban.
– Egykor Ádám Ottó, aki a főiskolán a színésztanszakot is vezette, mondta a Madách Színház-beli színészeinek a próbák kezdetén: „Neked még nem kell tudni semmit erről, csak olvasd a szövegedet, keresd a helyed.” Állítólag nagyon jót tett ezzel a színészekkel. Mostanában a rendezők inkább azt várják el a színésztől, hogy azonnal csinálja meg a figurát. Jurij Ljubimov is így dolgozott velem a Bűn és bűnhődésben. Azt mondta nekem: „Gyere be és ordíts. Ha rossz, majd szólok.” Mondtam neki, hogy nem tudok az első nap ordítani. „De ordíts. Legyél fasiszta.” „De Raszkolnyikov nem fasiszta, csak szerinted, mert politikai plakátszínházat akarsz Brezsnyev ellen Dosztojevszkij kapcsán.” Mire azt felelte: „Igen. És?” Aztán akkorát ordítottam, hogy három napig nem tudtam beszélni. Borzalmas volt. Szerencsére később rájöttem, mit akar, sikerünk lett, és halála napján egy nyilvános levélben megköszöntem neki mindazt, amit tanultam tőle. Most rettentően hinnem kell abban, hogy Shylocknak van igaza. Bár jogilag igaza van, amikor egy nem teljesített szerződés fejében ki akarja vágni egy embertársa szívét, morálisan valószínűleg nincs. Jog és morál, zsidó és keresztény, fontos, aktuális dolgokról beszél ez az előadás, de hogy miként, még nem tudom. Csak néhány napja próbálunk.